Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Bereck József: Mese - nincs! (részletek egy meseenciklopédiából)
Bereck József- És én — sietett a harmadik én még messzebbre ugranék. Mondjuk, egy iskolába, ahol csak úgy nyüzsögnek a gyerekek... Ó óhaj (Botok sorakozója) Egyszer majd igazán nagyszerű lesz ezen a földön, ebben ne is kételkedjen senki, felébredünk, és ni csak, süt a nap, tavasz van, az egész világ egyetlen nagy üde rét, teli virággal, sehol kerítés, korlát, ketrec, mindenki jár- hat-kelhet, amerre kedve tartja, a pálmafák északnak tartanak, a jéghegyek délnek, semmi tiltás, semmi utasítás, mesés az érzés, boldogító, a rózsa ott hajt, ahol kedve tartja, a patak arra folyik, amerre kedve tartja, mindenki számára érik a szamóca és a málna, kínálja függőit a cseresznyefa, és bárki nyugodtan szakít róla, miért is ne, gyümölcsöt enni kellemes és egészséges, bár találhatók, sajnos, olyan „e- gyének” is, akiknek nem ízlik a cseresznye, sem az egres, de még a ribizli sem, kutyául érzik magukat, alig esznek, és azt tartják, hogy legjobb lenne fölrúgni az egészet, rengeteg ilyen „egyén” van, nem is hinnék, közéjük tartoznak az akasztófák, kínzócölöpök s az ágyúcsövek szintén, melyek csak fogynak, vékonyodnak, mígnem úgy néznek ki, mint egy biliárddákó, gyomorfekélyük van, gyógyításra szorulnak, be kell feküdniük a kórházba, amely zsúfolva van mindenféle karóval, lehangoló társaság, amely a folyosókon járkál és komor gondolatokat forgat a fejében, bezzeg valamikor, valamikor mi is voltunk valakik, mondogatják, most meg itt vagyunk világ csúíjára, ez szörnyű, valamit tenni kéne, de mit, soványak vagyunk és gyengék, a világ meg tele van életerővel, s ekkor egy öreg, repedt nádpálcának üdvözítő ötlete támad, csak nyugalom, mondja, van mibennünk erő elég, csak meg kell fognunk egymás kezét, semmi egyebet nem kell tennünk, s a dákók, lécek, botok és pálcák összefogódzkodva elindulnak, s ahogy így mennek, a virágcsokrokról lehervad a mosoly, a fák és a bokrok rémülten sopánkodnak, vége mindennek, integetnek és jajveszékelnek, isten veletek, s a világ valamennyi karója kézen fogva vonul, s ahogy így mennek, egy hatalmas, ronda kerítést alkotnak, s úgy van minden megint, mint valamikor. Ö öregember (Elment a busz) A falu buszmegállójában ott maradt az öregember hiánya. Meg a botja. Valamikor erős, parádés görbe bot lehetett. Mára elkopott, akár a gazdája. Repedezett testét néhány dróthurok fogta egybe. Már senki nem vetett rá szemet, bár a görbülete, a használattól, még mindig szépen fény lett. A görbe bot mellett a pádon egy félig elrágott kiflidarab árválkodott. Állítólag itt üldögélt, majszolgatott az öregember. Egyetlen szórakozása az volt, hogy kiült a megállóba, és várta, hogy elmenjen a busz. Aztán, ha elment a busz, és arra jött egy ismerős, azt lehetett mondani neki: „Elment a busz.”
