Irodalmi Szemle, 2004
2004/8 - Fried István: Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban (esszé)
Hatalom és irodalom kölcsönös fogságban aztán a totális olasz állam ideológiája kivesse eszköztárából Marinettiék avantgárd, nyelv- és gondolat-felforgató „ellenállását”, és a diktatúrák kedvelt pszeudo-klasz- szicizmusát fogadtassa el „hivatalos” művészetként. Majakovszkij orosz futuriz- musa hiába popularizálódott az 1917-es eseményeket követőleg, hiába igyekezett verseiben egy emberszabású népvezér alakját, a szobor-Lenin helyett a „gondolkodóét” megörökíteni, az avantgárdtól a hivatalosság felé mozdulva, elveszítette a nem hivatalos „tudat” képviselőinek bizalmát, ugyanakkor korántsem nyerte el maradéktalanul a sztálinizmusba fúló állami-társadalmi berendezkedés „elit”-jéét, s így légüres térbe kerülve tapasztalta, milyen az, ha a „forradalom felfalja gyermekeit”. Thomas Mann Doktor Faustusa mutat be egy ártatlannak tetsző társaságot, amely jóval az 1933-as fordulat előtt konzervativizmusával és nihilizmusával kételkedik a polgári-liberális értékekben, egy új barbárságnak készítve az utat: „Érdekes, részint kínos, részint komikus jelenség volt már most, ha von Riedesel konzervativizmusa összeütközött egy másik fajta konzervativizmussal, amely nem a »még mindig«, hanem a »már megint« álláspontján állt, egy forradalom utáni és forradalomellenes konzervativizmussal, amely a másik oldalról támadta a polgári liberális értékrendet, nem az előtte, hanem az utána jövő szemszögéből.” Bonyolult módon kapcsolódik a „felvilágosodás dialektiká”-jához, illetőleg folytat vele vitát. Minthogy a felvilágosodás eszmeisége kiszorította a teokratikus világképet, mítosztalanított, hogy létrehozza az Ész mítoszát, ez eszmeiség pervertálódása az Homais patikusok vulgarizálásába torkollott, valamint az anti-mítosz egy, a Hatalom szempontjából felfogott ésszerűség igazolásába, olyan mítoszéba, amely viszont a totális diktatúrák szinte hivatalos vallásává lett. Másrészről viszont a vezérelv tömegméretű elfogadtatásával olyan anti-utópiát legitimált, amelyben az irraci- onalista, sőt az abszurd lett racionalitássá, a hivatalossá lett mitológiát a manipuláció „nyelvével” tette emészthetővé és követhetővé, nem utolsósorban igénybe véve az önmaguk megtévesztésével jellemezhető „értelmiségiek” „írásos” támogatását is. Az már csak „technikai” kérdés, hogy ennek érdekében intézményi (átszervezés is történt, a tudományos és a művészeti élet szervezeteiben a hűségesnek és megbízhatónak tekinthető (vagy vélt) személyiségek foglalták el mindaddig a vezető pozíciókat, amíg felhasználhatóknak bizonyultak (beszédes tanulmány tárgya lehetne a XX. század egyik legfontosabb német költőjének, Gottfried Benn-nek az esete! - de legalább olyan tanulságos Pilnyaké, akit termelési regénye sem tudott megmenteni sorsától). Az azonban a tárgyalás során még nem tetszett ki, hogy jogosultnak és véd- hetőnek mutatkozik-e dolgozatom címe, hiszen egyelőre inkább a Hatalomnak kiszolgáltatott és a Hatalmat kiszolgáló müvész(et)ről volt szó, és legfeljebb sejté- sekben/sejtetésekben céloztam arra, hogy jó néhány esetben a művész megkérte szolgáltatásai/szolgálatai árát. A hatalom viszonylag korán beépítette működési mechanizmusába és ezen keresztül a művészetek működtetésének mechanizmusába is a cenzúrát, amely szintén viszonylag korán lett öncenzúrává: s itt nem olyan
