Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vendégkritika - Kiss Noémi: „Cili én vagyok” avagy a régimódi textuális tér (Szabó Magda: Für Elise)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE (a nem referenciális életrajznak) a része, mint a dokumentatív valóságénak. Ezáltal (s persze részben a textuális játék kedvéért) a testvér egyenesen a „költészet”, az írói kitaláció eszköze, melynek egyik mintegy véletlen, „szövegszerű” bizonyítéka, hogy Cili szerelme, Textor a nevében hordozza a (pusztán) textuális létezés lehetőségét. Valóban Cili figurája, tulajdonságai, megjelenítése az egyik legizgalmasabb része az autobiografikus játéknak, de van nála érdekesebb szereplője is a műnek: maga az elbeszélt én. („Magdolna”) Az árva testvér, ahogy a regényben szerepel: jóságos alkalmazkodó, tökéletesen szép, szőke fiatal lány. Magdolna nem jóságos, nem alkalmazkodó és barna. Az elbeszélőtől tudjuk, hogy húga kezdetben néma volt. Otthonáról, származási helyéről - mely az elcsatolt délvidéki területeken fekszik, s valószínűsíthetően Zenta - és Cili családjáról alig deríthettek ki valamit szüleik. Annyit lehetett csak tudni akkoriban, hogy Bogdán Cecíliának hívják a beteg, árva kislányt. A regénybeli trianoni árva nem emlékezett otthonára és kezdetben nem is beszélt. Identitása utólag rekonstruálódik, konstrukciálódik a mű során, ahogy beszélni kezd. Mint kiderül: korán meghal, miután férjhez ment a híres olasz karmesterhez, Gianni Tonelli- hez, s ennek a halálnak a fájdalma állítatja Cilinek az emléket Szabó Magdával. Csakhogy van a műben egy flaubert-i csavar: a Trianoni árva című fejezetben egy o- lyan önmeghatározást olvashatunk az elbeszélőtől, mely szerint: „Cili én vagyok, sokféle önmagam”; majd a könyv 49. oldalán hangzik el hogy „Cili én voltam, ő meg én.” Felvetődik a kérdés: kinek az életrajzát olvassuk? Azt gondolom, ezt a könyvet minden ízében az az én írja, hatja át és költi, aki bár másvalakit állít a maga helyére a mű centrumába, mégsem képes önmagán túlmutatni. A Für Eliseben, úgy látom, az önéletrajzi olvasás lehetőségét a fülszöveg szerzői intenciója kínálja, s mivel ez az életmű felől kétséges elemeket rejt, az olvasó már a mű elején olyan régimódi életrajzi szövegtérbe keveredik, ahol eleve nem a hitelesség után nyomoz, inkább fikcióként fogadja el a regényt. A mű egy szerelmi titkot és halált rejtő zeneművel érzékelteti a címben a romantikához való erős vonzalmát. Bieder-meieres világot utánoz a kamaszlánykor felelevenítése is, és szintén ezt imitálja a regény narratív struktúrája. A művet lehet fejlődésregényként olvasni, ahogy Vallasek Júlia tette (Holmi 2003/6.); vagy a regényes önéletrajz és az életregény kategóriákba sorolni - Tarján Tamás bár elfogadja az erre vonatkozó nyilatkozatokat a szerzőtől, mégis kétséggel kezeli a mű életrajzi hátterét, filológiai pontosságát, sőt rámutat az esetleges ellentmondásokra is (uo. 808-815.). E szempontból lényeges regénypoétikai elvre világít rá, ha Bahtyin elvét alkalmazva megnézzük a Für Elise kronoto- pikus szerkezetét. A beszélő (aki végig egyes szám első személyben, a jelenből visz- szatekintve, múlt időben szólaltatja meg az elbeszélt ént) mindent önmagához mér, az időben oda-vissza ugrál, s folyton megszakítja az emlékezést: előreutal, bár látszólag időrendben egymás mellé rendezi az életfejezeteket (akárcsak a hagyományos Bildungsroman vagy a kalandregény tenné). Például A trianoni árva fejezetben, mikor Cili származását taglalná, hirtelen drasztikus váltással áttér az Agyai
