Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Papp Agnes Klára: „Mikor nem írok verset: nem vagyok.”
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Fodor Géza6 Petri saját sorát a Bibó temetéséből: „mindig rosszkor felböfögő humorom”.) A kései versekben ez sokszor nem jelent többet, mint kisiklást, az eredeti témától való eltérést: „De, veszem észre, elcsellengtem a tárgytól, / amire ráadásul rá se tértem.” (Gyufaf De ez az elkalandozás gesztus értékű: önmagának, a versnek, a vers tárgyának komolyan nem vevését tükrözi, ahogy az élet és az élni akarás, életszeretet kései metaforájává a főzés és az evés válik, mint hétköznapi, minden transz- cendenciát nélkülöző és mégis művészien művelhető, önmagában értelmes tevékenység. így lesz gyakori motívuma ezeknek a műveknek az elmúlás, a költészet, az élet, a szerelem „nagy kérdéseiről” való áttérés a konyha világába (A brazil, T. D.- höz, Vagyok, mit érdekelne, Az szakácsnak Marseillaise-e). Ennek a gondolatmenetet kisiklató, önnön fontosságát is kérdésessé tevő verstechnikának megfelel az 1993-as Sár című kötettől egyre gyakoribbá váló bizonytalankodás, tétovázás - és ennek nyelvi megfelelője, a szándékolt pongyolaság, töredékesség: „Mostanság hallgatok, eltűnők, eltűnődöm, / töpök és rengek” (Római elég - a cím maga is erről tanúskodik). A kései versekben megjelenő „szerepnek” (ami magát a szerep lehetőségét vonja kétségbe, és a szerepet játszót stilizálja le) az értelméről sokat elárul a szintén beszédes című Helyettbö\ vett idézet: „Hova is a tovább? / Ja, hogy miért nem hívlak fel. Nem tudom. / Minden gondolat megáll félúton, / hőköl vissza, hisz nincsenek ho- vák; / szakadék szélén, párkány peremén / visszaretten a mélységtől az Én”. Ez a mélységtől való „visszarettenés”, a meghőkölés a kimondhatatlan előtt Petri György költészetének alapélménye. Radnóti Sándor már 1974-ben megfogalmazta azt, ami Petri egész életműve alapján is elmondható: „E költészetnek egyetlen evidenciája maga a hiány.”8 Az előbb már futólag említett hosszúversekben (vagy a számos, temetés ihlette versében) ez a kimondhatatlanság-élmény szembeszökőjói nyomon követhető bennük a hiány nyelvi érzékeltetése részben a tárgyilagos hangú elbeszéléssel, részben a megrendülést elütő, kín szülte humorral. Ennek pár excellence példája a talán legmegrendítőbb Sára-vers, a Sári, ne vigyorogj rajtam. A hiány azonban nemcsak a hosszúversek elbeszélésmódjának alapja, hanem Petri egész költészetét átható alapélmény. Még a groteszk hangvétel keltette nyelvi feszültségben is benne rejlik: két össze nem illő tárgy, stílus, forma összekapcsolása a köztük nyíló áthidalhatatlan távolságot is érzékelteti. Akárcsak az előre megszabott költői szerepek, nyelvi, stílusbeli konvenciók elutasítása. (Angyalosi Gergely elemzi meggyőzően a Petri költészetére jellemző, a „retorizáltság közömbösítésére” irányuló igyekezet, az „eszköztelenség” hátterében meghúzódó nem nyelvi többrétegüséget.9) Ez az élmény azonban formát is teremt, tematizálódik is. Néha egyszerűen csak kihagyásként, „szünetjelként” (különösen az Örökhétfőben) vagy stílus-, szólam-, témaváltásként. De sokszor metaforát, képet teremt. A hiány mint az üresség, a csönd, az elhagyatottság, a semmit megvilágító fény, a por, a levegő, a megfoghatatlanul elmúló pillanat motívuma (ez utóbbiról lásd Thomka Beáta elemzését10) jelenik meg: „kimegyek a szobából / helyemre ül a füst / ellepik a hanghullámok / szék öbléből / illan el testem hője” (Öt tétel). Vagy a kép metafo
