Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - 2004 - Németh Zoltán: Műfordításelmélet felsőfokon
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj - 2004 zadás és a nyugtalanság modernizmus óta érzékelhető tapasztalata hozható fel, harmadikként említhetjük a nemiség és a szexualitás átpoetizálására tett XX. századi kísérleteket, negyedikként a posztmodern intertextualitás koncepciójához kapcsolva az alexandriai tudós költészet hívét, a neoterikusok körének tagját. A Catullus- poétika kapcsán azonban nemcsak Catullusról esik szó, hanem a XX. századi magyar költészetről éppúgy, mint a XX. századi magyar müfordításkoncepciókról, s nem mellesleg egy originális műfordítás-elmélet felrajzolásáról. Polgár Anikó a XX. századi magyar irodalom négy műfordításmodelljét különbözteti meg. A domesztikáció a wilamowitzi paradigmát követve célként azt tűzte ki, hogy a más nyelvű műalkotást a fordító a neki leginkább megfelelő célnyelvi, a mi esetükben magyar formában, magyarosítva adja vissza. Ezt az eljárást követte például Csengeri János, amikor Catullus időmértékes latin verseit a magyar népdalra jellemző rímes ütem hangsúlyos sorokban fordította le. Az integráció elve leginkább a nyugatos paradigmában érhető tetten, s Babits fordításai nyomán terjedt el. Lényege: a lelki rokonság fordító és fordított költő között, formai és nyelvi bravúrok annak érdekében, hogy a fordítás megállja helyét magyar versként is. (Erre az alapállásra vonatkozik az az anekdota is, amely szerint egyszer Babitsot megkérdezték, melyik a legszebb magyar vers, így válaszolt: Hát - Shelley Nyugati szele Tóth Árpád fordításában.) Ebbe a paradigmába sorolható Babits mellett Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Vas István, de Faludy György is, akinek Villon-fordí- tásait a következő paradigma képviselői megvetően csak átköltéseknek nevezték. Ez a - sorrendben harmadik - paradigma az ún. ftlológusparadigma. Kialakítója Devecseri Gábor, aki a rekonstrukció elvét követve próbálta minél pontosabban - szigorúan és alázattal - visszaadni a műfordításban az „eredeti” szöveget, formai és tartalmi tekintetben is. A latin mondat azonban sok esetben nem hasonlít a magyarhoz, s ez néha érthetetlenné és élvezhetetlenné tette a fordított szövegeket. A negyedik az applikáció elve, amely az intertextuális paradigma felől érthető meg. Célja nem a pontosság, hanem a fordított szöveg játékba hozása, a költői újraírás. Annak belátása, hogy a fordítás sosem lehet azonos az eredetivel, s tulajdonképpen minden utalás, idézet, átköltés, fordítás az értelmezés pluralitásában oldódik fel, s nem tarthat igényt az egyedül helyes interpretációra (lásd a posztmodem erdélyi költő, Kovács András Ferenc fiktív fordításait). Polgár Anikó Catullus kapcsán a XX. századi és a kortárs magyar irodalom eltérő költészetfelfogásain vezeti át olvasóját (sőt: egy fejezet erejéig még a finn fordításelméletekkel is megismerkedhetünk), hatalmas tárgyismerettel, bravúros és invenciózus meglátásokkal, lenyűgöző nyelvtudással (az ógörög, a latin, a német, az angol, a finn, az olasz vagy a francia szakirodalom használata éppoly természetes számára, mint a magyaré). A Catullus nostert a szlovákiai magyar irodalomtudomány kiemelkedő alkotásának tartom, fontos teljesítménynek. Az az irodalomtudósi generáció, a hetvenes években születettek nemzedéke, amelyet a Posonium Irodalmi Díj különféle
