Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - 2004 - Koncsol László: „A táj lelkét kereste...”
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj - 2004 „A táj lelkét kereste...” Janiga József dicsérete A hűség és a szeretet nem esztétikai kategóriák. Janiga József művészetének mégis alakító erejéül szolgáltak. Mondogatjuk, hogy a művész a Csallóközt festette, ámde ezt a fogalmat szűkítenünk kell. A festő nem az egész nagy tájat, hanem csak egy kicsiny körét tartotta szemmel; azt a kört, amelyet egy-egy délutáni vagy maximum egy szombati kerékpárút - délután ki a határba, estére haza - látnia és festenie engedett neki. De a táj eme kis szeletének sem úgy volt ő megfestője, mint mondjuk a németalföldi piktorok, hogy a házakat, a házbelsők vagy az élet közelképeit vitte volna vászonra. Ilyet is festett, de leginkább a táj lelkét kereste, a táj- lélek változó állapotait próbálta vászonra rögzíteni. Ahogy ő látta őket. A - filmes nyelven szólva - nagytotálokat, az egészet figyelte a tájban, azt, ami benne örökkévaló. A táj lehető legnagyobb szeletét, a távlatot a mindenség ölelésében. Színei árulják el, hogy mindezt a szeretet kozmikus ölelésében festette. Nézi az ember Janiga képeit, a táj alacsony, vízszintes horizontját, a nagyon távoli szemhatárba süppedt, piros cseréptetős majorsági házakat, a kusza majdnem vízszintesek harmóniájába olvadt keskeny mezőszeletet és a szántók fölé borult óriási, könnyű, vidám, áttetsző mennyei sátort, ég és föld színekbe foglalt meghitt párbeszédét, s érzi, hogy a képből árad feléje a szeretet, amit a művész beletáplált. Isten világteremtő s a művész partneri szeretete. A kép úgy sugározza vissza a belelopott érzést, ahogy az esti mező adja vissza a nappal magába gyűjtött nyári for- róságot. Ez volt az idill korszaka, de történt valami, ami Janiga világszemléletét módosította. Lecsapott rá a végzet, jobbja megbénult, s úgy látszott, hogy müvének nincs folytatása, de a bajt maga alá gyűrte, s baljával festett tovább. Egyesek a szájukkal, mások a lábukkal festenek, Zichy Géza bal kezével zongorázott, Beethoven süketen írta legnagyobb erejű kompozícióit, s ők mind azt az élő drámai szerepet játszották el, amelynek Hemingway Santiagója állít díjazott irodalmi emléket. Baljával festett, de másként. Sötétetteb, drámaiabban, fenyegetőbben - másként. A dudanóta József Attilától klasszikussá emelt szövege mondja a Csallóközben is: „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni...” Vagy el kell mennie, akár a cet gyomrán keresztül is, Ninivébe, mert a festő művészete is szolgálat, prédikáció. Janigánkat is elvitte az Úr a cet gyomrába vagy a pokol kapujáig, s megmutatott neki valamit, hogy másként szóljon ugyanarról. Magáról mindenképpen másként, ezt önarcképei tanúsítják, de a tájról is, amelyet, mondtuk már, mindig a mindenség ölel magába, amellyel a mindenség folytat párbeszédet. Hogy miket mondanak egymásnak, azt itt nem merném megfogalmazni. Janiga József úgy hagyott itt bennünket, hogy alig ismerjük életművét. Kevesen tudják, hogy verseket is írt, s özvegyén kívül senki sem tudja, mi mindent
