Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - A POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ - 2004 - Fónod Zoltán: Hagyomány és hűség...
A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj - 2004 európainak lenni, a szó hűséges és tiszta értelmében”- emberhez méltó gonddá ran- gosodott ma is. Mács József írói munkásságára az jellemző (és ezt talán a szerencséjének is mondhatjuk), hogy első jelentkezése óta nem a divatos irodalmi kánonok között bolyong, hanem hűséges a hagyományokhoz. Mintha megszívlelte volna Ludwig Wittgenstein szavait: „A hagyomány nem olyasmi, amit valaki megtanulhat, nem olyan szál, amelyet fölveszünk, ha kedvünk tartja — oly kevésbé lehetséges ez, mint amennyire az ember nem választhatja meg őseit.” Ez a „titka” annak, hogy Mács József immár fél évszázada a társadalmi valóság, közelebbről a kisebbségi magyarság sorsát, helyzetét kutatja. Élete és munkája, s a megélt valóság termékenyíti meg képzeletét. Úgy érezzük, mintha egyfolytában élete, környezete történelmét írná. Az alapító nemzedékhez tartozik, azokhoz, akik vállalták tájainkon az irodalomteremtés nehezét. Első elbeszélése 1951-ben jelent meg. Termékenységére vall, hogy az ötvenes években három kötetét adták ki. Ezekben humoros karcola- tai, adomaszerű történetei és novellái (Vég nélküli gyűlés, 1955; Téli világ,1957; Pipafüstben, 1959) jelentek meg. A hatvanas évek elején A kamasz (1961) címmel kisregénye, Megbillen az ég (1964) címmel novellái jutottak el az olvasókhoz. Ez utóbbiban a gömöri falu és a gömöri táj megjelenítése a felfigyeltető változás korábbi prózaírói munkásságával szemben. Kedves története a kötetnek a Két finánc között című, melyben az író nemcsak a „határ menti nép vagyunk” gondolatát személyesíti meg, hanem —- saját diákélményén keresztül — a magyarüldözés éveiben ritkaság számba menő emberi magatartásnak is emléket állít. Ekkor talán még nem is sejtette, ez a története előzménye lesz annak a korszakának, amikor az Adósságtörlesztés című regényében először szánta rá magát arra, hogy megörökítse a szlovákiai magyarság megpróbáltatásait. Regényét több mint két évtizeden át az író főmüvének tartottuk. Ebben a müvében az író, egy gömöri falu sorsán keresztül, a magyarüldözés éveit, 1945 és 1948 viszontagságait tárta elénk. Hősei józan paraszti logikával rádöbbentek arra, nem a sérelmeket kell megbosszulni, hanem az adósságot jóvátenni. Az sem mellékes, hogy a megbékélés gesztusa mögött (és az írói meditáció mélyrétegeiben) a határok nélküli Európa víziója is ott sejlik. A kiszolgáltatottság, a hontalanság és az üldözöttség témáját választotta az író a Kétszer harangoztak (1978) és a Szélfúvásban (1980) című regényében is. A Vesztes (1982) című kötetének két elbeszélése a gyermekkor élményvilágát eleveníti fel, a Temetőkapu (1987) című pedig a nagyepika és a lélektani regény eszközeivel egy szerencsétlen sorsú gömöri lány tragédiáját tárja elénk, megrajzolva a táj és az ott élő ember súlyos gondjait is. Az Égig érő palatábla (1993) című regénye (egy gömöri kis falu örömével és gondjaival együtt) egy vegyes házasságban született, anyanyelvét nem ismerő morvaországi kisfiú életét tárja elénk, akit a nagyszülők nyaranta mindig hazavámak. A Magasság és mélység (1994) című regényében pedig kezdő újságírói éveit, konfliktusait írta le. A regény két évtizedes késéssel jelenhetett csak meg Mács József a parasztvilág következetes krónikása, aki — korábbi önvallo
