Irodalmi Szemle, 2004
2004/7 - Szalay Zoltán: Tizenegyes (novella)
Tizenegyes fentről uralni a világot, s ha kedve tartja, lecsapni, ahogy a felhők teszik. Őket semmi sem győzte le. Újra meg újra megjelentek.- Hofmann-nak kell néhány perc - mondta Muki, a jelentéktelen segédedző.- Aztán beindul és berúgja. Pataky nem hallotta a kis ember egy szavát sem. - Vigyázz a középsőre! Mondta csak úgy magának, de Hofmann maga is rájött, hogy mire kell ügyelnie. Tudta, mi a dolga. Csak egy kis bátorításra volt szüksége a kispad felől. - MOST MÁR INDULJ! - Patakynak széles mosoly ült ki az arcára, boldog, hálás mosoly, mikor Hofmann végre megkaparintotta a labdát, s megindult a támadás. A támadás. Ennek már ANNAK a támadásnak kell lennie — gondolta Pataky, s most még csak nem is morgott magának. Már többen voltak elöl, ott akadékoskodott a kicsi, furcsa, gombolyag formájú bíró is, de minden szabályszerűen folyt, mindenki csodálhatta a „csodacsatár” színvonalas, egyedi, sajátságos és lenyűgöző játékát. Főleg a cselei voltak fergetegesek. Három emberrel babrált ki, majd passzolgatásba kezdett két társával. Az a kettő azonban csak mellékszereplőként tűnt fel. Hofmann tündökölt. Ú- jabb cselek, szinte összezavarta az ellenfél játékosainak gondolatait is, parádés labdavezetés, kíméletlenül pontos passzok. A nézőtér őrjöngött. Már ott jártak a kapu e- lőtt. A védelem omladozott. Egyre többen támadtak. A nézők magukból kikelve üvöltöztek. Pataky arca kivirágzott. Hurkos minden mozzanatot figyelt. Leadták Hofmann-nak. Csel, a terep kitisztult. Őrület, gólhelyzet. Lövés. A rajongótábor sírásban és káromkodásban tört ki, mikor felfogták, amit látnak. Az otthoniak örültek. A fociisten hibázott. Hofmann, a bajnok, a mintajátékos, a magyar Pelé, vagy ha úgy tetszik, az új Puskás Öcsi, a legújabb nagy csillag, Hofmann, a rettenthetetlen, a megtántoríthatatlan, a kijátszhatatlan, a halálpontos lövész, Hofmann, a bálvány, a minden és még annál is több - Hofmann mellétrafáit. Kihagyta a ziccert. Pataky leizzadt és leroskadt. Összeomlott. Egy satnya könnycsepp is kibuggyant szeméből, s kis erecskét létrehozva gördült le egészen a szájáig. Sós íze volt. Mégis inkább keserűnek érezte. Pataky most leggyermekibb formájába ment át, szemei tágra nyíltak, szája tátva maradt. Egy ötéves árva kislány arcát öltötte magára. Majdnem zokogott. A könnycseppet azonban senki sem vehette észre, mert eső áztatta az arcát. Most visszaült helyére, mindenből kiábrándultán. Muki vette át az irányítást, adott néhány tanácsot a fiúknak. Hofmann feldühödött. Felforrt benne a vér, megvadult, mint egy bika, fejébe áramlott a vér, szemei bevörösödtek, ahogy egész arca is, a vér és az izzó düh kiszorította a gondolatokat fejéből, csak ösztönösen tett mindent ezután. A felhők. Az eső. Megölt volna minden apró, pimasz, idétlen, átkozott esőcseppet, szétkergette volna az úrias, pökhendi, méltóságos felhőket. Szétdurranás fenyegette. Úgy érezte, szívét kivették a mellkasából és a pokol legforróbb tüzébe hajították. Eltompult.
