Irodalmi Szemle, 2004

2004/7 - Aich Péter: A csaló (novella)

Aich Péter

A csaló

A dolgok változatlanok voltak. A belső nyugtalanság, a bizonytalan elvárások. Kitartani, ez volt a jelszó, bár nem volt világos, mi célból. Hátha kinyílik egyszer az ajtó és belép rajta egy mosoly. Vagy jön egy csokor virág, és az ölébe ül. Mit csinálna ilyenkor tulajdonképpen? O is mosolyogna, megsimogatná a szirmokat? Hajói meggondoljuk, rettenetesen kellemetlen helyzet volna. Tétován bámulna, föltehetően, a mozdulat csírájában az inaiba fagyna. Mert, azért valljuk be: mi mást lehetne tenni? Amit várunk, mindig váratlanul érkezik. Ha egyáltalán. S minél jobban várjuk, annál váratlanabb. Az ember talán nem is akarja, amit vár. Mert a várakozás maga a lényeg. Ez az állapot. A létminőség lényege.

De a mosoly úgysem jön. Szerencsém van, gondolta, így nem rontok el semmit. Mert tegyük föl, hogy mégis itt teremne hirtelen. Az lenne az illő s megfelelő, hogy szintúgy mosollyal fogadná: mosolyt mosollyal, így volna rendjén. Csak honnan venné, ha nincs nála. Hiszen kilopták belőle. Azaz eleinte szinte vagonszámra szállította, önszántából, hogy földúsítsa a sugarakat s a fényt. Mikor megfogyatkoztak készletei, az asszony takarított benne, azután már csak várt, üresen. Szédítés volt, gondolta keserűen, kicsalta belőlem, s elveszítette, ki tudja melyik utcasarkon, vagy egyszerűen fölélte, mint az éléskamra készleteit. Mi lett a mosolyból zsigereiben? Fölrémlett benne a gyanú, hogy léggé vált, s elillant, akár a lélek. Elkalandozott, miként a honfoglalók, üszők, hulla szegélyezi útját. Fölőrlődött az energia. S maradt a test, igaz, jelképesen csupán, fizikai tényként, mint egy tárgy, amely van, tudomásul vesszük, de nem nyúlunk hozzá, mert nem kell, és hát minek akkor.

Pedig jó, ha van. Legalább van. Akár a frigyláda. Kinyitni tilos. Hozzányúlni tilos. Csak a beavatottaknak lehet. S ő, úgy látszik, nem az volt már. Valahogy az árokba szorult. Bár ki tudja, meglehet, Jeruzsálemet bevették már. Vagy talán mégse. A kórházak! A sebeket ott kezelik. Tessék mondani, nem hozták be az én frigyládámat? Mi a neve. Megmondta. Nem, szólt a nővérke némi keresgélés után, ilyen ma nem volt. Ez itt kórház, mondták máshelyütt, nem szentély, miért kérdezi. Mert már hajnalodik, és még mindig nem... Biztos benne, hogy hajnalodik, vágott közbe a hang a vonal másik végéről és föltehetően letette a kagylót, mert hirtelen csönd lett. De mivel nem volt föltűnő, tovább kérdezősködött, talán a lánynevén, esetleg még nem azonosították, nagy barna szeme van, és szemüveget hord,