Irodalmi Szemle, 2004

2004/7 - Pomogáts Béla: Irodalom a rendszerváltásban -rendszerváltás az irodalomban (esszé)

Irodalom a rendszerváltásban - rendszerváltás az irodalomban

mizdat folyóiratokban vagy az emigráns magyar sajtóban jelentkezni. Különösen az utóbbi eljárás: az úgynevezett „konzultációs lista” összeállítása és állandó jellegű, fenyegető lobogtatása háborította fel az irodalmi életet. (A talán nem eléggé tájékozott mai érdeklődő kedvéért jelzem, hogy ez - a pártközpont munkatársai által összeállított - lista azoknak a nevét tartalmazta, akiknek kéziratait csak a pártközpont illetékeseivel történt konzultáció után lehetett nyomdába adni.)

Számtalan erőszakos vagy manipulatív irodalompolitikai intézkedést és beavatkozást lehetne még említeni, ezekben a pártközpont agitációs és propagandaosztálya, illetve a Tájékoztatási Hivatal munkatársai jártak elöl, nemegyszer értelmetlen és érthetetlen túlbuzgósággal szolgálva az ostoba központi intézkedéseket, és így zaklatva és lázítva az irodalmi életet. A legtöbb magyar írónak és kritikusnak vannak személyes tapasztalatai arról, hogy a „felvilágosult abszolutizmus” paternalista irodalompolitikája milyen módszerekkel, mesterkedésekkel, időnként milyen olcsó trükkökkel működött. Éppen a pártállami korszak utolsó esztendeiben tapasztalt retorziók keltették fel minden korábbinál erősebben az irodalom autonómiájának ösztönét, amely aztán az 1988 májusától kibontakozó általános politikai átalakulás légkörében már radikálisan elutasította azt az erőszakos gyámolítást, ami a paternalista irodalompolitika lényegi ismérve volt. Ez a paternalista irodalompolitika a gyenge és tétova diktatúrák közé tartozott: nem kívánt élni és visszaélni a terrornak azokkal az eszközeivel, amelyeket a Rákosi Mátyás és Révai József nevéhez fűződő korszak vagy az 1956 utáni megtorlás létrehozott és minden aggály nélkül alkalmazott, de nem volt képes engedni az ideológiai dogmákból és babonákból, és ezért nem kívánt teret adni az irodalom szabadabb mozgásának sem.

Mindebből tétován eltervezett és rossz lelkiismerettel végrehajtott intézkedések következtek, emellett kialakult egy „irodalompolitikai” és kritikai gárda, elsősorban a Népszabadság körül, amely saját karrierje érdekében meglehetősen gátlástalanul hajtotta végre a hatalom akár legátgondolatlanabb intézkedéseit, ugyanakkor megpróbált az ellenzék felé is kacsintani, és a gyakorlatban enyhíteni valamit az irodalompolitikai osztobaságok és bomírtságok rendszerén. Voltak ennek a gárdának kérlelhetetlenül szűklátókörű tagjai, mint például Knopp András, aki erőszakos művelődéspolitikai beavatkozásokkal tette ismertté nevét, és voltak párbeszédre hajló képviselői, például Tóth Dezső, aki ha tehette, enyhített valamit a „központi direktívák” irodalom- és íróellenességén. Azt mondhatnám, hogy az irodalomnak, mihelyt a „pártállam” központi magja megrepedt, nem is kellett nagyon harcolnia azért, hogy ennek a beosztott irodalompolitikai gárdának a kezéből kiragadja saját ügyeit, és hosszú évtizedek múltán ismét saját autonómiájának létrehozását készítse elő.

PARTIZÁNOK ÉS SZABADCSAPATOK

Az irodalmi élet autonómiájáért folytatott küzdelemnek voltak (hogy így mondjam) „partizánjai” és voltak „intézményei”, így is mondhatnám: „szabadcsapatai”. „Partizánokon” azokat az írókat értem, akik személyes hitelességüket és te