Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - OLVASTUK - Takács Ferenc két könyvkritikája: - A széljárás ellenében (Tőzsér Árpád: Milétoszi kumisz, tanulmányok, kritikák) - Kisebbségi könyvvitel (Fónod Zoltán: Számvetés, tanulmányok)
OLVASTUK nista magyarságának jelentőségéről, Dobos László és Duba Gyula prózai életművéről, valamint Tőzsér Árpád és Cselényi László rangos és fontos költészetéről. Végül a mai irodalomszervezési gondokról, a folyóiratokról és a kritikáról esik szó. A hosszabb tanulmányok egyrészt az adatrögzítés munkáját végzik el: ki mikor jelentkezett, miféle nemzedéki rendet rajzolnak ki a különböző antológiák stb. Másrészt elvi és elméleti kérdéseket igyekeznek megválaszolni: hogyan tagolható a tárgyalt irodalomtörténeti folyamat alkorszakokra, melyek ezeknek az alkorsza- koknak a jellemzői, milyen mértékű és jelentőségű az átfedés az irodalmi periódusok és a korszak politikai történetének fázisai között. S természetesen a sokat pert- raktált - és ma már sokaktól értelmezhetetlennek, sőt értelmetlennek tartott - kérdésgubanc kiszálazására is kísérletet tesz a szerző: mi is a „kisebbségi” magyar irodalom, létezik-e egyáltalán ilyesmi, s ha létezik, milyen a viszonya a „nem kisebbségi” vagy - más megfogalmazásban - az „egyetemes” magyar irodalommal. Ezek a fejezetek mindenekelőtt hasznosan informatívak. (Sajnos egyik-másik hibájuknak is erre a mindenre és mindenkire kiterjedő figyelem a forrása: a névsorolvasás kényszere gyakran szül kurtán semmitmondó jellemzéseket a tárgyalt szerzőkről.) De persze a tájékoztatásnál jóval többre törekednek: a cseh/szlovákiai magyar irodalom kontextualizálására, az okok-okozatok feltárására és egy összefüggő történet megalkotására, amely a tárgyalt folyamatot a kellő mértékig szükségszerűnek mutatja. Könyve elején Fónod egy metaforával jelzi, hogy szerinte mi adja ennek a folyamatnak a belső szükségszerűségét: „a kisebbségi magyar ... vállát a keresztfának feszítve él... A keresztfát az első világháború győztes nagyhatalmai ácsolták a trianoni békediktátummal...”, s áttekintésében mindvégig ez a már- tirológiai szempont a vezérelv: a cseh/szlovákiai magyar irodalom története döntő részben a hiány, a veszteség, a meg- és kifosztatás, a peremre szorulás, a másodla- gosság, ismeretlenség és el nem ismertség története. Az író éppen ezért kénytelen- sőt köteles - osztozni közössége vértanúságában, mert íróként is csak így húzódhat meg az egyetlen menedékben: a kisebbségi magyar sors öntudatában. Ez Fónod szerint törvény: „bárhogy is alakul az irodalom jövője” az új évezredben, „a kisebbségi sorsot meg lehet tagadni, de nem lehet belőle »kivonulni«”. Sajnos e mellől a mártirológiai szempont mellől hiányzik a gondolatmenetből egy másik: annak felismerése és magyarázata, hogy a halmozottan hátrányos állampolgári helyzet irodalmi szempontból előny is lehet, hogy a kolóniára való ki- vetettség egyben kiváltság is, amelyben a metropolisz (görögül: „anyaország”) írójának nincs része, mivel olyan irodalmilag hasznosítható tapasztalatban részesít, a- mely csakis itt juthat író osztályrészéül. Talán Végei László (szintén „kisebbségi” szerző) „peremvidékiség”-gondolata lehetett volna ez a szempont: itt nagyobb a szorítás, de nagyobb a felhajtóerő is, a hiányból többlet lesz, a közösségi emberi veszteség egyéni írói nyereségbe fordul. Ennek a gondolatnak a szellemében nem csupán nyugtázni, hanem magyarázni is lehetett volna, hogy példának okáért a hetvenes-nyolcvanas évek legjelentősebb magyar regényei között miért szerepelnek
