Irodalmi Szemle, 2004

2004/6 - Duba Gyula: „Most kéne menekülni... ” (Zs. Nagy költészete - esszé)

Duba Gyula tív természetű, elméletei nincsenek, spekulatív gondolati rendszerek alig érdeklik. Sosem dedukál, hanem tapasztal, megéli ítéleteit. Élő esztétikumot teremt. Szemé­lyessége szerelmi verseire sajátosan jellemző. Egykor, lassan negyven éve, Tőzsér Árpád Mogorva csillag című kötetéről írva szóltam arról a szikár férfiasságról és kemény tisztaságról, már-már puritánságról, még Hemingway nevét is említettem, amely modem huszadik századi esztétikum, és Tőzsér szerelmi líráját erőssé, ke­ménnyé s szinte szikrázóvá teszi. A nő a férfi szerelmének tárgya, jó esetben társa lehet. Zs. Nagy verseiben valamiféle reneszánsz vonást érzünk. Nevezetesen a nő eszményítését, csodálatát, Koncsol László ezzel kapcsolatban trubadúr-hatást em­lít. A költő csodálattal illeti s hódolni kész a nő szépségének. Nem érzelgősen s ko­ránt sem szentimentálisán, hanem komolyan és tisztelettel, mint akár Balassi! El­ső, Ének a tisztaságról (1964) című kötetében azonban ez a férfiasság valóban sej­tésként, jelzésként van jelen. így az Apám és a Fájdalom című versekben, Fábry is dicséri őket, de az Anyám, Terka és Hozzád érek címüekben is érzem. Férfiasság, mely inkább tűrésre, a szenvedés elviselésére kész, mint diadalmas győzelemre. Már ebben a kötetben költő készülődik. A debütokban inkább még csak a költő ké­szülődik, a továbbiakban aztán a vers! Aztán valamiféle drámai sejtés, nincs tárgya még, sem formája, örömteli énekhangok mélyén remeg, mint furcsa kísértet, szin­te kérdeznénk: milyen árny kísért a dolgok mélyén? Kegyelmezettek című versé­ben, bámuló indulat és fiatalos birtoklásvágy mögött mintha kóbor őszi szelek fúj­nának, s már-már kitapinthatóan ólálkodik a végzet lidérce! 2 Irodalomtörténetünk úgy tudja, hogy a költő második kötetével - Tériszony, 1968 - kiforrottan lép elénk. Felismerésünk teljessé válik: mennyire önmagát írja! Önmaga keresése volt, amit élményhiánynak hittünk. Először megélte, aztán megír­ta verseit. Nem eszmék és irodalmi hatások, hanem a sorsa tette költővé. A költő fo­galma is olyan számára, akivel a dolgok megtörténnek. Amikor „hőssé” válik, rosz- szul érzi magát: menekülőnek, árvának, magányosnak, „nem keresik, ha elcsatan- gol”. Jobb esetben prédikátor, esetleg próféta. Ily módon keletkeznek jellegzetesen zsélyies hangulatok! Lábujjhegyen című versében kutyák fekete haragja és fürtösö- dő lila orgonák közt, idegesen, lábujjhegyen kutatja át „a partot”, nagyon vigyázva: „fel ne verd az Istent”. Érzi: „Most kéne menekülni.” Futni az éjszakába, mert „a szenvedélyek befordultak a falhoz”. Ozsvald Árpád lírájára emlékeztető képek, gyöngyházszín kavicsok, bóbitás virágok és harmatos mezők, majd ismét, már-már megfoghatatlanul: „most kéne menekülni”. Ki elől? Hová? Miért? A vers hangulata, mely egyben állapot, nem válaszol a kérdésekre. Sejtetés és állítás, érzés és gondolat azonban lírai egységben vannak. A Vízparti ódában a XX. század érdemeit és bűne­it sorolja, ellentmondásaiban látva, kétértelműen dicséri a kort: „Teljes vagy, Husza­dik Század, akár költőid árvasága.” Vagy lám, az Ártatlanok! „Légy alázatos, itt min­denki ártatlan, egyedül te lehetsz csak a bűnös!” Ártatlanok a vércsék, tigrisek, ki-

Next

/
Oldalképek
Tartalom