Irodalmi Szemle, 2004
2004/6 - Ferdinandy György: Életem legboldogabb pillanata
Ferdinandy György kor megcsókoltam az anyaföldet. Amikor megkaptam az állampolgárságot! - állítják kórusban az amerikaiak. Azután a Himnusz akkordjai elülnek, az ember leporolja magát. Az anyaföld besorozza a fiamat. Még a halálból visszajönni se boldog pillanat. Odaát, a semmiben, jól emlékszem, jobban éreztem magam. Ezen a ponton, mint a rák, visszahátrál a kisgyerekkor paradicsomába az ember. Például: tizenöt évesen, apámmal, Arany János tölgyfái alatt. Cigányoznak a Rózsakertben, este van. Hallgatjuk ezt a kis ingyenzenét, apám sír a kallantyús tolókocsiban. Vagy ez a másik: kilencvenéves anyám az asztal közepére teszi a fazekat. Megszólal a déli harangszó. Akarattya felől dohogva érkezik a pesti vonat. * * * Dolgozom. Egyik a másik után, sorra kerül minden legboldogabb pillanat. Azután, egyiket a másik után, mindet kihúzom. Még az olvasmányaimat is. Pedig van közöttük, amitől - ha eszembe jut — még ma is elsírom magam. Az első emlékem valami narancssárga fény. A rádióból bécsi keringő. Langyos, otthonos illatok. Gyanítom, hogy mindenki kitalál magának egy ilyen felejthetetlen illatot. Amikor feljön az égre a hold, megáll mellettem apám. Ha olyan, mint a cé íve, mondja, csökken. Ha olyan, mint a dé, dagad. így adtam tovább én is a fiamnak. Dagad, csökken. Valahányszor feljön az égre a hold, hallom a hangját. Hallom a hangomat. * * * Vagy mégsem? Lehet, hogy rossz helyen kerestem? Hogy minden idők leg- boldogabbika mégis a jelen? Ülünk a kocsiban, zene szól. Hófehérke vezet.- Hová mész? - kérdezem.- Sehová! - feleli, és rám mosolyog. Házak és hazák maradoznak el. Árnyak, emberek. Lehet, hogy ilyen lesz a mennyország. Nézem az életemet.