Irodalmi Szemle, 2004
2004/5 - Szalay Zoltán: Az átlagember (novella)
Szalay Zoltán nie, s mindig őrült ötletei támadtak, mikor az asszony csak némi nyugalomra vágyott. Komoly megpróbáltatást jelentett vele élni. A két lány, az egyik tizennégy, a másik tizenkilenc, mostanra már nővé kezdtek érni, apjuk pedig folyamatosan félté- kenykedett. Felesége tudta, hogy nagyon szereti őket, még az eszméknél és elveknél is jobban, de nem mutathatta ki, mert akkor az ellenségeik megismerték volna sebezhető pontjait. Az állandó, szinte már beteges paranoia az egész család életére kihatott. Kondouriotisz azonban mostanra, mikor már az ötvenhez közelített, kissé lehiggadt. Sokkal egyszerűbbé, hidegvérűbbé, barátságosabbá, simulékonyabbá vált. Talán elfáradt a sokéves küzdelemben, s tűzszünetet hirdetett a világgal. Fiabár a tizennégy éves Szofit még igyekezett szoros felügyelet alatt tartani, felnőtté cseperedett nővére, a gyönyörű és intelligens Linda már elkezdhette saját életét élni, s i- degenekkel is barátkozhatott, amiért apja korábban két hétre szobájába zárta volna. Senki nem értette, hogy miután lengyel felesége van, miért tartózkodik ennyire az idegenektől. Ő ezt politikai magatartásnak tartotta, amitől saját magánéletét függetlenítette. Ezeket az elveket mostanában már viszonylag ritkán hangoztatta. Felesége reménykedett, hogy most már végre benő a feje lágya, s az egyszerűbb módját választja a hozzá hasonló, egyszerű emberek közé való beilleszkedésnek, nem a „Figyeljetek, én más vagyok, mint ti!” jelszóval jellemezhető eljárást, amelyet olyan sokan választanak. Kondouriotisz talán örökké ott állt volna, saját magán meglepődve, ha az e- gyik kereskedőtársa, egy öreg vidéki parasztember meg nem szólítja. A lassú mozgású, beteges, fél szemére vak bácsika gyakran találkozott vele itt, a piacon, s gyakran elcsevegtek mindenféle eseményről. Az öreg nem volt tanúja Kondouriotisz iménti kitörésének, s ezért úgy közeledett, mint rendesen.- Nagy a nyüzsgés a városban, fiam - nyögdécselt fojtott hangon. Mikor beszélt, az embernek olyan érzése támadt, hogy a következő pillanatban össze- roskad és kileheli a lelkét. Miután már elmúlt nyolcvan, ez nem is volt egy túl valószínűtlen feltevés. Ő azonban nem akarta tudatosítani állapotát, utálta, ha „öreg, beteg bácsikaként” kezelték. - Az utak lezárva, minden tele rendőrökkel. Biztos megint valami európai anyaszomorítók jönnek. Még csak közlekedni sem lehet a nyavalyásoktól.- Ó, hogy a fene enné meg! - csapott az asztalra nagy öklével Kondouriotisz. - Hamar otthon akartam lenni, hogy megjavítsam a mosogatógépet. Az asszony most várhat. Mindez a szemét nyálasszájú banda miatt! - Köpött e- gyet, s közben fel sem merült benne, hogy mikor még nem voltak az EU-ban, álmodni sem mertek volna róla, hogy mosogatógépet vegyenek.- Eladják nekik az országot - szuszogott keservesen az öreg. - Eladják, mint egy szajhát. Azok meg használják, aztán meg félredobják. Mért engedik be ide azt a sok undorító tolvajt, aki a képernyőn vigyorog, közben meg le se köpi az egyszerű embert?! Nálunk is van belőlük épp elég. Folyton csak hitegetnek minket meg jó képet vágnak a tévében, közben meg pokollá teszik az életünket.
