Irodalmi Szemle, 2004

2004/5 - Kosztolányi Dezső: Európa (vers)

A megnőtt Élet

vigyázva, csodálva száznyelvü beszéded, hogy minden igéje szivembe lopódzott? Már értik azóta az én gügyögésem, bármerre vetődjem, sokszáz rokonom van, bármerre szakadjak, testvérem ezer van.

Nem láttam-e Kölnben a német anyókát esőbe csoszogni, Párizsban a tündér francia leányok könnyű szökelését, Londonban a lordok hajának ezüstjét, s nem ettem-e, ittam munkásnegyedekben, családi szobákba lármás olaszokkal?

Nem fájt-e velőmig a szlávok, a sápadt szlávok unalma, a bánat aranyszín fáradt ragyogása?

Mind édes-enyémek a népek e földön, kitágul a szívem, beleférnek együtt. Fogadjatok engem ti is szívetekbe, s ti távoli népek kürtösei, költők,

pereljetek értünk otthon a mivélünk perlőkkel, anyánkért, s mi tiértetek majd itthon perelünk, hogy élhessen anyátok. Kiáltsatok együtt,

Európa bátor szellemei, költők, hogy gyáva vadállat bújik el a vackán és vaksi vakondok fúr alagútat.

Daloljatok együtt,

fények, fejedelmek, szellem-fejedelmek, hogy lélek a várunk, légvár a mi várunk, ezt rakjuk az égig, kemény szeretetből és légi szavakból.

Kezdjetek elölről építeni, költők, légvár katonái.

(1930)