Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Fried István: Márai Sándor panoptikuma (tanulmány)
Fried István sportszerető francia nemesi család sarja, aki magánszorgalomból, úri passzióból öli a bikát, csábítja a nőket és írja a regényeket.” Még ha fokozásként olvassuk is a mondat befejező részét, az előkészítés és a csattanó összeillesztéseként, akkor sem igen tagadhatnék, némileg ironikus megvilágításban látható Montherlant. Csakhogy - s erről volt szó - ez a „halálveszély” az irodalom tétje, és Montherlant tartja ezt a tétet, „...meggyőz arról is, hogy csakugyan hajlandó a porondon hagyni bőrét. A porondon, ami egyszerre a bikaviadal manézse, a nők ágya és a kéziratpapír.” Ezért a konklúzió, ami talán meglepőnek hat. Hiszen akár az Utrillo-írás erős áttételességét, akár a Mann-portré határozott, bár némileg burkolt állásfoglalásához képest, a Montherlant-portré igenli a portréban vázolt író magatartását: „Ezért van joga olyannak lenni, amilyen. Ezért győz meg, hogy nyegle szókimondása igaz bátorság. Hajlandó belehalni abba, amit ír. Ez nagyon fontos. Itt kezdődik és itt végződik az író.” Persze 1942-ben a francia irodalom hírei igen megszürten juthattak el Máraihoz: ez azonban kevéssé meggyőző védelme lenne írónknak, aki egyébként sem szorul védelemre. Amit Márai elismer, egy következetes írói magatartás, egy hang őrzése - és nem politikai nézet.12 Ami szerzőnket meggyőzi, a vállalás merészsége. S ami Montherlant-t is a panoptikumba soroltatja, hogy a Mannával ellenkező oldalon ágáló szerző (ennyit talán tudott Márai ekkoriban) nem változtat kialakított íróságán, melynek irányultságát később sokan vitatták, mesterségbeli elkötelezettségét kevésbé. Ám - s itt érvényesítendő, hogy az egyes portrék önértékén túl a sorozat egésze mond valamit - úgy ad a Panoptikum európai irodalmi szemlét, hogy nem hajlandó semmiféle érték mellőzésére, még akkor sem, ha esetleg súlyos nézetkülönbségek merülhetnek föl. Arra azért figyelmeztetnék, hogy a másik oldalról nem Márainak ifjúkori nagy olvasmányélménye, Knut Hamsun13 vagy nem az általa vegyes érzelmekkel fogadott Céline14 képvisel valamit, hanem a stílusművész Montherlant. Amit a Panoptikum névsorával, alakjaival tanúsít, az európai irodalom és azon túl (idestova O’ Neill) az európai gondolat folyamatossága és egysége. Hiszen ezek az írók egymásra vonatkoztatottságukban lehetnek valóban élő tudati tényezővé, a nyelvi gátakat áttörheti az évszázadokat átívelő gondolkodás tanúságtétele az irodalom, a műveltség mellett. Az európaiság, az európai irodalomhoz tartozás ebben a felfogásban sokkal fontosabb, mint az esetleges nézetkülönbség. A világ, emígy általánosan emlegetve, a jelen, ha úgy tetszik, a világháborút kirobbantó politika a külső környezet, szemben a belsővel, a költészettel, azzal a hanggal, amelyet Villontól Rilkéig, Juhász Gyulától Turgenyevig keresnek és (többnyire) meglelnek Európa különféle nemzeteinek/népeinek költői; Maugham talán azért negatív példa, mivel vitathatatlan mesterségbeli tudása, irodalmi tapasztalata sem képes visszatartani attól, hogy „az utolsó pillanatban” meg ne hátráljon a „feladat” elől. Ennélfogva csupán „majdnem egészen jó író”. Hogy mi a „feladat”, azt a Panoptikum többi tizenhat szerzőjének portrévázlatából olvashatjuk ki, nem egy-egyből külön, hanem az összesből: hol „egyetlenegy emlék anya