Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - ÉLŐ HAGYOMÁNY - Csáky Károly: Mikszáth Kálmán Selmecbányái kapcsolatairól
ÉLŐ HAGYOMÁNY kört még sértegetni is kezdte”, amiért onnan 1866. január 20-án kirekesztetett. Rejtő felhívja a figyelmet arra, hogy e körül sem egészen egyöntetű az életrajzírók véleménye. Pontosabban azt vitatják, hogy kinek segített Mikszáth. Többen Brózik Titusz nevét emlegetik. O Hont megyéből származott, s nem volt osztálytársa Mikszáthnak. Azt hiszem, mindez nem annyira lényeges kérdés, mint az a tény, hogy Mikszáthnak az önképzőkörtől végül is meg kellett válnia. Hogy Mikszáthot fentebb említett cselekedetei miatt a körből kizárták, azon nem csodálkozhatunk. Különösen akkor nem, ha ismerjük az erre vonatkozó rendeleteket. A Magyar Irodalmi Társaság 1864) 65-i évi Alapszabálya ugyanis az I. fejezet 7. cikkelyében (Büntetések, Kirekesztések) igen szigorúan rendelkezett a kihágásokkal, a nem megfelelő magaviselettel kapcsolatban. Többek közt ez olvasható benne: aki „az év folyamán ok nélkül háromszor mulaszt, az a büntetés lefizetésén kívül a társaságból kirekesztessék”. Ugyanezen büntetés, illetve „a munka és bírálat pongyola kidolgozását, a szavalat kellő be nem tartását”. A csalást és hamisítást szintén büntették. így rendelkezett az alapszabály: „Az egyenes munkakiírás, vagy mások elmeszüleményéveli fitogtatás, úgyszintén a munkán bárki más által tett javítás, a jegyzőkönyvi kemény megrováson kívül 1 osztrák értékű forinttal büntettessék.” A selmeci évek Mikszáth későbbi írói munkásságában is hagytak nyomokat. Az aranykisasszonyban a különös fekvésű várost jeleníti meg a fantáziát mozgató szellemes sorokkal. Többek közt így ír: „Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanennyi völgykatlant, egy tucat sziklát, amely sűrűn be van építve mindenféle alakú házzal, melyeknek első része sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a hegyhez!” Az aranykisasszonyon kívül feltétlen érdemes elolvasnunk a Petőfi-legenda Selmecen és a Tavaszi rügyek című írásokat is. Az előbbiben olvassuk a következőket: „Ha leszállt az est a sajátszerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket, s kitöltötte a borzadályos szakadékokat, ha fekete róna lett a girbegurba, púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett, s képzelt zsongással telt meg az éj: akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt víve lantját.” A Hont megyei Selmecbányán aligha lehet úgy végigsétálni a magyar irodalmon is nevelkedett közép-európai embernek, hogy ne idézné Mikszáthot. Hisz itteni örökségünkben ő is erőteljesen jelen van. Csáky Károly
