Irodalmi Szemle, 2004
2004/1 - Fried István: Márai Sándor panoptikuma (tanulmány)
Fried István ricskélő, „szakember”, bölcs Ibsen is), s leginkább esetleg azért, mivel ugyanarról másképpen gondolkodnak. Ahol viszont a megfeleltetés, a hasonló lét irodalomba foglalását szemre vételez(tet)i, emberi-írói alaphelyzetre, európai írósorsra hívja föl a figyelmet. A Panoptikum olyan kiállítás, amelyben az íróportrék emlékeztetnek ugyan az eredetire, de inkább csak fölvázolódik néhány vonás, amely azt a lehetőséget kínálja föl, miként lehet a stílusimitációt segítségül hívni egy írói alkat jobb megismeréséhez. S mert a rövidprózák szerzőjének előadásmódja következetes, lényegében ragaszkodik a föllelt módszerhez, a sorozat olvasója követheti a Panoptikum tulajdonosát, s részint nem igényli az irodalomtörténeti kronológiát, még kevésbé az anyanyelv vagy a nemzeti irodalom szerinti csoportosítást, s a legkevésbé törődik azzal, hogy elfogadott vagy írói szeszélyhez alkalmazkodó „érték”* ítéleteket kap. Ami persze azonnal feltűnik, olyan értelemben valóban európai irodalmi a névsor, hogy nyolc nemzet irodalma képviselteti magát, valamint lírikus, prózaíró, drámaíró egyként föllelhető, a középkor, a reneszánsz, a romantika, a XIX. század második fele, a klasszikus modernség és néhány még élő szerző a világirodalmi folyamatról árulkodik. Ezek a szerzők nyelveken és korokon túl lépnek egymással párbeszédbe; ha Villon „hangját halljuk, rekedt káromkodásait és könyörgését”, akkor Rilke hangja is megzendül: „Egy hang szól a világba. (...) Mindenről tud a hang”. Shakespeare „Kurta köpenyben áll a világ felett, nyakában körgallér, szakálla gondosan nyesett. Szeme figyel, pártatlanul. Keskeny száját ösz- szezárja. Mindent tud. Nem bocsát meg. Reszkessetek.” Kosztolányi „Mindent tudott önmagáról, majdnem mindent. (...) vatermörder-szerű, kihajtós gallérokat viselt, vékony nyakkendőt, vagy vastag rojtos kendőt nyakában, (...) Mindent tudott, mindent látott, mindent megértett. Éppen ezért semmit sem bocsátott meg.” Még beszédesebb az a távolabbról összecsengő megfelelés, amely Mann és Turgenyev portréját egymásra olvastatja: előbb Mamiról írja, „De közben még halljuk szaván át a zenét, mint a honvágy dallamát a száműzött.” A „franciás” Turgenyev pedig: „S megalkotja tíz kötetben, még egyszer azt az Oroszországot, ahol nem bír élni. Száműzött, aki kísérteties gonddal felépíti remekműnek azt, ami elől menekült.” Nem a nyelv, nem a nemzeti irodalmi reprezentáció köti össze az írókat, jóllehet ebben az együttesben nemzetüket is reprezentálják, hanem az, hogy a közös (európai irodalmi) gondolatokat fogalmazzák meg, s a közös európai irodalmi magatartást tanúsítják. Különféle sorsok művé alakítói, maguk is különféle sorsok át- élői; amit azonban egymásnak továbbadnak, a „hang”-ra lelésnek igénye, s a világ meghőköl, mert az igazat mondják. Talán az értelmezést segítheti annak a ténynek leírása, hogy - jóllehet különös bátorság nem kellett hozzá - Thomas Mann ilyetén emlegetése 1942-ben Magyarországon állásfoglalásként minősíthető, s bár finoman érzékeltetve, egy hasonlatba (nem nagyon) elbújtatva, a száműzött német író mellett tesz tanúbizonyságot Márai10, és ezt bizonyára erősíti, hogy Turgenyevet is ekképpen láttatja. A Turgenyev-Mann összeolvasás a hazájában hónát nem lel(het)ő írástudó időszerű
