Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - EMLÉKEIM - Jakab István: Egy délután Németh László társaságában. Regélő kingyesi gerendák
EMLÉKEIM Közben borral meg süteménnyel kínált bennünket. Látogatásunk előtti napon ünnepelte ugyanis születésnapját, ami április 18-án van; onnan maradt az ital meg a harapnivaló. Most csak egyedül van a villában; a család visszautazott Pestre. Persze, beszélt a magas vérnyomásáról is. Mi bátorítottuk, ahogy tudtuk - mi őt, az orvost hogy esetében nem látszik az olyan veszélyesnek, különösen, ha i- lyen komolyan törődik vele. Még mosolyogtunk is rajta: amikor már tiltakoztunk a borospoharak újratöltése ellen, orvoshoz nem illő naivsággal, de házigazdái szívességgel ajánlotta: „Igyatok akkor egy kis pálinkát!” Maga is mosolygott aztán, amikor én kezdtem neki magyarázni, hogy a bor után nem tenne jót nekünk a pálinka. Majd könyveinek fordítására és fordítóira terelődött a szó. Szóba került Rákos Péter neve is. O fordította írásait cseh nyelvre. Jólesően hallottam (mert Rákos Pétert nemcsak mint irodalomtörténészt becsültem nagyra, hanem mint embert is kedveltem), amikor ezt mondta róla: „Az összes fordítóim közül ő ismer engem a legjobban.” Ez egy írótól talán a legnagyobb elismerés, amelyet a fordítójáról mondhat. S ez a kis visszaemlékezés is elsősorban azért kívánkozott a toliamra, hogy ezt elmondjam az itthoniaknak is; azoknak, akik Rákos Pétert ismerték és szerették. Örültem annak, hogy Bredár Gyula barátomban méltó beszélgetőtársra talált a cseh fordítás témájában; én ugyanis, aki még akkor nem találkoztam közelebbről a cseh nyelvvel (sőt még igazán a szlovákkal sem, mert a középiskolai osztályokat Sárospatakon, Magyarországon végeztem), nem tudtam ehhez a kérdéshez hozzászólni. Természetesen a Balaton-parti sétát sem hagyhattuk ki, ha már Tihanyban, Sajkodon voltunk. Nekem mint horgásznak a part menti kövek között vonagló mozgásokat végző keszegek kötötték le a figyelmemet. Közelebb lépve a víz széléhez, kézzel emeltem ki egy keszeget a kövek közül, majd visszaengedtem a vízbe. Társaim értetlenül nézték ezt a jelenetet. Amikor a műveletet - szórakoztatásukra - még kétszer-háromszor megismételtem, az író csodálkozva megkérdezte: „Ezt hogyan csinálod? Puszta kézzel meg tudod fogni a halat?” „Csak akkor, ha ívnak”- nyugtattam meg. Majd magyarázni kezdtem nekik, akik ebben a kérdésben láthatóan tájékozatlanok voltak, hogy a hal íváskor szinte betegesen megfeledkezik az óvatosságról, mert a figyelmét a fajfenntartással összefüggő tevékenység köti le. Kellemesen telt el a délután, amelyet Németh László társaságában töltöttünk. Amikor Tihanyba vetődöm, tisztelettel gondolok rá, s jó érzéssel a vele ott, valamint később az abarai nyári ifjúsági táborban töltött órákra. Jakab István
