Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - L. Erdélyi Margit: írni / beszélni - tudni kell!
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ami meglehetősen nehézkessé teszi a minősítéseket. Szabó Katalin nemcsak a rend- teremtés szükségességét hangsúlyozza, hanem lépésről lépésre a konkrét megoldásokat, illetve a lehetőségeket is leírja. Szakszerű tanácsaival már a témaválasztás nehézsége körüli gondokat is oldja, és konkrét eljárásokat mutat be mind a források feltárására, mind pedig azok kezelésére vonatkozóan. Nem hagyja ki az aktív és passzív jegyzetelés módozatait sem, majd megindokolja a jó vázlat, a jó megszövegezés nyelvtanilag is alátámasztott jellemzőit. Elidőzik a szerző a címadás problémájánál, merthogy ez sokaknak okoz gondot. A címek ugyanis nemcsak a magyar, hanem a sokféle idegen nyelvű gyakorlatban is sajátosan, a köznyelvi normától gyakran eltérően fogalmazódnak meg, ám funkciójukról egy esetben sem feledkezhet meg az írás alkotója. Szabó Katalin a következőkben látja a cím lényegi funkcióit:- megnevezi az adott cikket (esetleg könyvet, tanulmányt);- kifejezi az írásmü tartalmát;- kiemeli az írást a többi közül;- felkelti az olvasó érdeklődését;- bizonyos mértékig sugallja a szerző véleményét a szóban forgó témáról. A címhierarchia betartását szintén fontosnak tartja (főcím, alcím, részcím, fejezetcím, alfejezetcím, szakaszcím, pontcím, alpontcím, bekezdéseim), és figyelmeztet ezek megfelelő tipográfiai és számozási kivételezésére. A (tan)könyv írója ötletet ad arra nézve is, miként találjunk ki tömör, pontos, plasztikus, figyelemkeltő, frappáns, vonzó címeket, és hogyan élénkítsük azokat írásjelekkel. A sajátos címmegoldások között kiemeli a szólásmondások és a szójátékok szerepét, ugyanakkor tömören, átfogóan feldolgozza a szakmai szövegek stiláris problémáit is. A továbbiakban sok olyan „apró” hiba begyűjtésével is szolgál, amelyek gyakran rontják az értekező szövegeket. Ezek közt említi a szerzői nevekben túl gyakran e- lőforduló elírásokat, az új információt nem tartalmazó, terjengős megfogalmazásokat, a töltelékszavak értelmetlen alkalmazását vagy az idézőjelek, rövidítések stb. helytelen használatát. Nem feledkezik meg a szerző a számítógép hasznosságáról sem, felsorakoztatja ugyanis azoknak a hibáknak a forrását, melyeket a számítógépes feldolgozás során a leggyakrabban elkövetünk. Gyakran azt hisszük, írásbeli munkáink, dolgozataink tartozékai már kevesebb figyelmet érdemelnek, holott a helyesen alkalmazott tartozékok (belső címoldal, mottó, tartalomjegyzék, rezümé, ábrák, összefoglalás, névmutató, tárgymutató s egyebek) határozottan megemelik egy-egy tudományos dolgozat értékét, ezért szándékainknak megfelelően, minél többet alkalmazzunk közülük. Külön alfejezetet szentel a szerző a hivatkozások miértjének és mikéntjének. Mondanunk sem kell, hogy ezt joggal és okkal teszi, ugyanis a hivatkozások alkalmazásában szinte teljes a káosz. Például nem azonosak a természettudósok, a nyelvészek, az irodalmárok hivatkozási szokásai és ilyenfajta elvárásai sem. A szerző elsődlegesen a formai megoldások rendezésére koncentrál, mint például a bibliográfiai adatok szakszerű feltüntetése, utána a tartalmi kivitelezésre (mi kerül
