Irodalmi Szemle, 2004
2004/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Németh Zoltán: Az interaktív líra
KÖNYVRŐL KÖNYVRE vagy az Óda egyes szöveghelyeit: „Csúsztam, másztam, remélve: nem talál rám,/ kit erdő szélén hagytam, ó, a múltam.” (I. 205.), „Gázoltam, ó, öröknek vélt jelenben” (I. 205.), „megláttam Istent önmagamban” (I. 207.), „a félelem, csak az az örök érzés,// a szerelemre senki nem találhat.” (I. 207.), „s tudom: csak félelem/ és csak, csak önmagam van” (I. 207.), „szép, egyszerű és földi a szerelem” (I. 209.), „és ott, a kártyaasztalon,/ virágot hajtott a szerelem.” (I. 210-211.) stb., stb. 4. az alanyi költészet nyelve - a hetvenes/nyolcvanas évek posztmodern nyelvkritikai fordulata az alanyi költészet megrendülését vonta maga után. A Tandori Dezső, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos, Garaczi László vagy Kukorelly Endre szövegeiben problematizált vagy parodizált, kiüresedni látszódó lírai megszólalásformák (alanyi költészet, váteszi hang, közösségi költészet, lázadó hangnem, a megszólalás fenségessége, a tragikus, elégikus hangnem stb.) közül a 90-es években az alanyi költészet nyerte el először posztmodem dimenzióit (főleg Térey Jánosnál). Ennek a posztmodemizálódott - párodisztikus, intertextualizált, populáris regiszterekben mozgó, alacsony és magas irodalom konvertálódásában létező, ironikus, detotalizált világokat építő, marginális nézőpontok felől konstruálódó - alanyi költészetnek a nyelvén szólal meg Orbán János Dénes legtöbb lírai szövege is, felerősítve bizonyos, az előzőekben már tárgyalt tendenciákat. A Troppauer Hümér által írt versek a marginális nézőpont kiterjesztését a populáris regiszterrel való kapcsolatában tematizálják, miközben a nonkonform szexualitás szubverzív potenciálját mozgósítják, s egyúttal felforgatják az anyakép idilliként rögzített konvencióit is. Legsikerültebb darabjai ennek az Anyám, te vagy árva fiad csillaga, az Óda a kövér nőhöz és az Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába című opusz: „A kérdőjeleket gondosan kerültem, de horogként akadtak végbelembe. Hát leborultam fájdalmim előtt, s a vers homokját szórtam fenekemre.” (Ars hymerica, mely átcsap anyja siratásába, I. 31.) Orbán János lírai megszólalásai a versolvasás népies-romantikus és a klasz- szikus modernség konvencióira játszanak rá abból a szempontból, hogy fenntartják ezeknek a konvencióknak a nyelvét ahhoz, hogy működtetni tudják rajta ironikus- parodisztikus disszeminatív műveleteiket. Az Orbán János Dénes-költészet bizonyos szempontból posztmodernizált Petőfi-költészetnek is megfelel (Petőfi-líra mint posztmodem / a posztmodern korban) a dalszerűség, illetve a megszólaltatott nyelv természetességének tekintetében. A bonyolított, hermetikus versnyelv helyett Orbán lírája az egyszerűség kódját érvényesen tartja fenn szövegei számára, miközben kielégíti a filosz, a hermeneuta és a dekonstruktőr metatextuális igényeit is. Legjobb verseiben nem leszállítja a költészet érvényességét, hanem kitágítja, más esetekben, a gyengébbnek tűnő opusokban viszont úgy tűnik, mintha a költészet tétje a pergő rímbe szedett, problémátlan lázadás lenne. Mindezeket figyelembe véve úgy tűnik, Orbán János Dénes költészete
