Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - KOSZORÚ HELYETT - Szeberényi Zoltán: Fecsó Pál halálára (1933-2004)
KOSZORÚ HELYETT Tornagörgőn, majd Tornán tanított. Versei meglehetős rendszertelenséggel különféle lapokban bukkantak fel. A vallomásszerü, élményrögzítő költészetet művelte, főként a gyermekkor, a felnövekedés környezetének emlékei, történései kész-tetik lírai megynyilatkozásra. Elfogadható formaérzékkel keresi a sajátos, életének-egyé- niségének leginkább megfelelő hangot. Ez a formai-eszmei tájékozódás sokáig a követett mintákhoz igazodva a hangvétel, a hangszín, a ritmus, formanyelv változataiban mutatkozik meg, sokáig nem áll össze az egyöntetű, jól körülhatárolt lírai alany, inkább a mozaikszerű, markáns vonások nélküli vallomástevő arcvonásai körvonalazódnak, aki tele van lelkesedéssel, a kor követelte optimizmussal. Erről árulkodnak a Turczel Lajos által összeállított Fiatal szlovákiai magyar költők, 1958 című, nagy vihart kevert antológiában olvasható versei is. Fábry Zoltánt Fecsó faluhűsége, a szülőföld iránti lelkesedése (Szülői körben, Falusi krónika estidőben, Fészekhagyók stb.) ragadta meg, de sokallja a kincstári optimizmust. Ez a lelkesedésjelszavas optimizmus azonban csak külső, a kor követelte máz volt Fecsó költészetén. A társadalmi valóság láttán, a mindennapi tapasztalatok hatása nyomán megkeseredett a költészete. Csak elvétve publikált verseket. Első önálló kötetére - Nyugtalanság, 1969 - egy évtizednél többet kellett várni. A kötet verseiből jórészt elillant a lelkesedés, a „boldog jövő” ábrándja, egy önmagával, sorsának buktatóival viaskodó, bölcselkedésre, meditálásra hajlamos lírai hős reflexióit olvashatjuk. Fanyar humorára, kíméletlen öniróniájára jellemző, hogy egyik közeli barátjának „ecetízű versek”-nek minősítette kötete tartalmát. A csupán egy mindennapi lelki- állapotra célzó címet ilyen sorok töltik meg sokatmondó tartalommal: „Mondd, lesz-e ember, aki megérti / rímbe kovácsolt lelkedet?!”, „fáj nagyon az élet”, „az idő halkan elfutott, / kezet senki sem adott”, „vonatot vársz, s a vonatok / robognak vígan szerteszét, / s te lemaradsz” stb. A kötet verseinek alaphangja a rezignáció, a lehangoltság, amelyből itt-ott villan elő az öröm, a remény halvány fénysugara. A formanyelv, a költői retorika, a verssé tömörített lelki tartalom azonban érettebb költőre vall, mint a kötet előtt megjelentek. Ez a határozott művészi fejlődés még hangsúlyozottabban érzékelhető a már említett utolsó kötetben. A válogatott és új verseket tartalmazó kötetben azonban egyre több szó esik a halálról, az élet megmásíthatatlan körforgásáról, az elmúlás egyre sötétedő árnyáról. Elmondhatjuk azonban, ha terjedelemre nézve kicsi is, de mondanivalóját tekintve elgondolkodtató, emberségre oktató, magyarságunk megőrzésére biztató örökséget hagyott ránk. A Halál című, egész költőiemberi habitusára jellemző versével búcsúzunk tőle. Nyugodjék békében, legyen neki könnyű a hőn szeretett szülőföld. Dédelgetem, becézem, félek tőle, mint gyermektolvaj