Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - EURÓPA KAPUJÁBAN... - Kántor Lajos: Hová lett a sajátosság természetessége Európa kapujában? (előadás)
EURÓPA KAPUJÁBAN. Tudom, de nem hiszem mégsem, hogy politikai alkukon, határrendezéseken múlik a kisebbségi lét, és végképp nem fogadom el, hogy a hatalom kegyéből adható, visszavehető az identitásom. Nem is harcolni akarok érte, hanem élni vele. Mondják, jön az egységes, egynemű Európa. Abban aztán kisebbségek lesznek a mostani államalkotó nemzetek éppúgy, mint a kisebbségiek - vagy nem lesznek egyáltalán. Egymás kisebbségei leszünk, merthogy mindig is azok voltunk. Gondoljunk bele... de azért ne facsarodjon el túlságosan a szívünk. Lehet ugyanis, hogy az egészet újra kell kezdenünk.” Igen, azt hiszem, Csiki Lászlónak igaza van. Abban is, hogy elsősorban önmagunkkal kell kiegyeznünk - élnünk kell identitásunkat. A sajátosság természetességét. Hisztérikus melldöngetés nélkül, ám következetesen. A szomszéddal és a történelemmel farkasszemet nézni: valóban fárasztó, s az elfáradok egyszer csak veszik a kalapjukat, illetve a vándorbotot. Még jó, ha időnként visszatérnek. És a- lighanem abban is igaza van az idézett szövegrésznek, hogy bizonyos dolgokat újra kell kezdeni - legalábbis újra kell gombolni a kabátot. Azon a bizonyos küszöbön nemigen lehet másképpen átlépni. Ami közvetlenül az irodalmat illeti: igenis érdemes meghallgatni elsősorban őket, a költőket. A régieket és az újakat. Reményik Sándort is, aki a „Leszek őrlő szú az idegen fában” kikiáltásától az „Egymás mellett soha?” kérdéséhez jutott el- és Lászlóffy Aladárt. Amikor még (2000-ben) élt a Korunk és az ugyancsak kolozsvári irodalmi lap, az Apostrof közös, magyarul és románul zajló kerekasztala a volt Bánffy-palotában (a Művészeti Múzeumban) - a Nyílt Társadalomért Alapítvány támogatta a „Román-magyar kulturális kapcsolatrendszer” című rendezvénysorozatot —, kolozsvári poéták, idősek és fiatalok, magyarok, románok vallottak a poézisről, saját költői eszményeikről, az össze nem téveszthetőről és feltételezett közösről - „az emberiség szívéről”. Erről mondta Lászlóffy: „Az egyik nagy kérdés az, hogy mi történik a verssel az agorán. Ne feledjük el, hogy évszázadok óta, s az utóbbi évtizedekben különösen, észlelhető volt az etika rávetítése az esztétikumra. Minden kis nép, amelyiknek egyébként nagy irodalma is lehet, pajzsként tartotta maga fölé a verset, az irodalmat, mindent, ami a nyelvvel kapcsolatos. Szeretnék ugyanakkor egy másik dolgot is kiemelni a központi metaforánkkal kapcsolatban. Az embernek egyetlen szíve van, a versnek viszont legalább tíz vagy még inkább ötszáz.” A sajátosság természetességét csak úgy lehet megélni, ha mind az ötszáz szívre, ötszázezerre vagy ötvenmillióra megpróbálunk odafigyelni. A budapesti Illyés Archívumban a „Reményeink és aggodalmaink az európai integráció küszöbén" címmel megtartott nemzetközi konferencián elhangzott előadás.
