Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - EURÓPA KAPUJÁBAN... - Kántor Lajos: Hová lett a sajátosság természetessége Európa kapujában? (előadás)
EURÓPA KAPUJÁBAN. Más kérdés, hogy ettől a bartóki normálitástól, a bartóki modelltől - büszkeségünktől - hová jutottunk az ezredfordulón, a diktatúrák bukása után. Még egy, immár múlt századi, többféleképpen jellemző pillanathoz térek vissza. Az 1989. decemberi változások után, közvetlenül a marosvásárhelyi tragikus eseményeket (pogromkísérletet) követően, 1990 kora tavaszán rendezték meg Párizsban a Kelet-, azaz Közép-kelet-európai Könyvszalont. A Grand Palais 404-es auditóriumába hivatalos romániai íróküldöttségen ketten is teljes jogú tagok voltunk, kisebbségiek: Franz Hodjak német költő (aki azóta már Németországban él) és én; pedig volt tétje a párizsi fellépésnek, és ennek megfelelően minőségi volt a román részvétel, Marin Sorescuval (ő később művelődési miniszter lett), Gábriel Liiceanuval, Mircea Martinnal, Octavian Palerrel. A költő Dinescu valamiért nem tudott „átjönni” ide, Budapestről, ahol pár nappal korábban tanácskoztunk, magyar és román írók együtt, az újnak, megújultnak gondolt, úgymond szabad világban; Dinescu visszament Bukarestbe, akárcsak a Kriterion-igazgató és éppen RMDSZ-elnök Domokos Géza, aki a vásárhelyi történések miatt nem tartott velünk. (A budai tanácskozás közben érkezett a mindenkit felkavaró marosvásárhelyi hír.) így aztán a Grand Palais mikrofonjából én sem az eltervezett beszédemet mondtam el, Ady és Kuncz Aladár szeretett Párizsáról meg a lonescóékról, az Orrszarvú időszerűségéről, hanem valami még aktuálisabbról dadogtam, mint ahogy román kollégáim is; ott, a Grand Palais-ban, az első sorban ülő - már emigráns - Paul Gomától tudtuk meg, néhány perccel a fellépésünk előtt, hogy 1990 marosvásárhelyi márciusa meghozta az éppen szünetelő román titkosszolgálat, a hírhedett Szekuritáté (persze más néven történt) újjászervezését. Másnap, francia, német, lengyel, cseh és szloKörösföi lányok, mármarosi románok, sátron sívó arabok, kunyhón tengő törökök: hogy a nóta régi s hogy mindig új: így örök - egy nyelven szül az mind, magyarul, románul, s ki más értené, ha nem Bartók tanár úr?! Illyés Gyula ebben a vallomásos nyilatkozatában nyilván ránk is, a Korunk, de az egész erdélyi magyarság kiszolgáltatott helyzetére gondolt, amikor a bartóki mű és a román nép, román kultúra kapcsolatát előtérbe állította. Nem kellett hamisításra vetemednie - a közép-kelet-európai sajátosság egy vonatkozását emelte ki. Ez egyébként megtalálható Szilágyi Domokos Bartók-versében is, a maga természetességében:
