Irodalmi Szemle, 2004
2004/3 - Duba Gyula: Hangulatok
Duba Gyula sebb a törvény, azt akarja, hogy megismerjem és aszerint éljek. Neki nem is kellene a fény, eligazodna a szobában, ahol leélte az életét. De tudja a másik törvényt is: mikor nagy a sötétség, amikor eljön az ideje, lámpát kell gyújtani, hogy lássunk! Más é- lőlény nem gyújt fényt, csak az ember! Az ő számára szükség és csoda a fény! Mert mintha valóban csoda történne... Öregmama gyufát keres s az asztal felett függő petróleumlámpához megy. Leteszi cilinderét és kanócát kissé felcsavarja. Amikor gyufát gyújt, majd a kanóc kezd égni, a szobát bágyadt vörös fény önti el. A dolgok értelmet és a tárgyak színt és alakot nyernek. Tornyos faliórává változik a monoton kattogás, a böhöm állatárnyakból magasra púpozott dunyhák lesznek. A vakablak értelmét a mögüle bámuló, fekete táblás énekeskönyvek, a kalendárium meg nagyapám orvosságos tégelyei adják. A távolban hunyorgó fény elveszíti lidércszerűségét, kék csempés rakott kályha lesz belőle s a vele szemben ülő, néma árny deres fejű vénember. A petróleumlámpáért már régen rekviemet kellett volna írnom! Kedves élőlény, talán lelke is volt! Barátságosan viselkedett, de várta, hogy törődjenek vele. Ha elszenesedett kanóca végét levágták, mindjárt vidámabban, fehérebb fénnyel világított. Mert a lángja néha pisla nyomorékká vált, megnyúlt és kihegyesedett, álnokul füstölni kezdett és bekormozta a cilindert. Ha edényében kevés volt a petróleum, akkor is elfáradhatott. A maga módján nagy varázsló! Ernyőjével bűvészkedik, a falakra vízszintes vonalat húz, fény és árny játékát kelti, a vonal alatt tisztábbak a színek, felette sötétebbek az árnyak. Az olvasmányos mesékre is rátelepszik a hunyorgás, a történetek mögött megsejteti a titkokat, amelyek az életben várnak ránk. Lámpagyújtás után színesebb, nyugalmasabb, pihentetőbb az élet. Mintha az é- letritmus lelassulna, ám felébred a szellem. Mesék és emlékezés ideje jön, mintha a magánélet fogalma nem azt jelentené, hogy nem vagyunk másokkal, hanem hogy önmagunkkal vagyunk. Abban a régi világban szokatlan, azóta eltűnt foglalkozások ideje ez: sótörés, tollfosztás, fonás és káposztagyalul ás, kukoricahéjból szőlőkötő-ké- szítés alkalma. Számomra leginkább a könyvek ideje. Emlékeim közt látom magam az asztalon ülve, hogy közelebb legyek a fényhez! Elrontod a szemed! - zsörtölődik nagyanyám. Fenyeget, hogy meg is vakulhatok! A lámpagyújtás emléke sok értéket őriz, egykori önmagunkat. A fővárosban fél évszázada még voltak gázlámpák. Hosszú póznával járt a lámpagyújtó, amikor a szürkülő utcákat és tereket elnyelni készült a sötétség, a magasba nyúlt vele és fehér fényt szabadított a homály ellen. Megcsodáltam, mily megszokottan végzi fontos munkáját s egykedvűen ballag tovább. Néha késő délután nem gyújtok villanyt, magányosan várom az estét. Régi dolgok jutnak eszembe, mint most a lámpagyújtás. Később akkor is bejönnek hozzám az utcai fények, ha nem gyújtok lámpát. Ma a derengés is világosabb, s az alkony sem fénytelen. Ilyenkor életünk szabályaira is gondolok, szokásokra és előírásokra, kötelességekre s jogokra, amelyek szerint élünk. Olyan-amilyen rend van a világban. Néha mégis úgy tűnik fel, amióta lényegtelenné vált és elmúlt a lámpagyújtás ideje, mintha már nem lenne oly szilárd a törvény...
