Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Csehy Zoltán: Anakreón redivivus
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Anakreón-kép ugyanis az, amely rendszerint fölülíródik, s korántsem a maga beágyazottságában „igazinak” tartott korpusz. E sokszereplős Anakreón-mitológiába, melynek teremtő istene Erósz és segédje Dionüszosz, Anakreón folyton „tárgyiasul”: Erósz céltáblája lesz („Erótosz efüszkoposz” - Antipatrosz, AP 7, 29, 5), kocsi, mely kocsihajtót vár. A fohászokban a szerelem isteni adományjellege tükröződik, és bizonyos, nevek, ténymegállapítások („Kleobúloszt hogy imádom én! / Kleobúloszt, aki meghülyít! / Kleobúlosz, szemezek veled!”) szinte rituális megismétlésében is kultikus szokások mutatkoznak. A név varázshatalma okán is kardinális egy-egy isten neveinek, funkcióinak listaszerű felmondása, amiképpen ez Anakreón szerelmi fohásszá váló Dionüszosz-versében megmutatkozik. A lakomavagy szümposzionköltészet azért is figyelemre méltó műfaj, mert már Theognisz költészetében is halhatatlanság jár érte (237-254). Ez a költészeteszmény még nem rendelődik alá egy-egy mesterséges stílusszint rendszerének, releváns megszólalásként képződik meg a maga szerény alternativitásában is: erről vall Horatius ragyogó, kétszavas Anakreón-karakterrajza, mely szerint a költő lényegében „vi- nosus Homerus” (Epist. 1, 19), azaz részeges, boros Homérosz. Alighanem az irodalmi intézményesülés előrehaladtával az efféle meggondolások okán került be Anakreón a klasszikus költészet antik kánonjába. A bizánci Tzetzész „legtökéletesebb tízes” listája így néz ki: „Korinna, Szapphó, Pindarosz, Bakhülidész, Anakreón, Ibükosz, Alkman, Alkaiosz, Sztészikhorosz, Szimonidész”. Divatos és nem minden alapot nélkülöző Anakreónt az individualizmus poétájává avatni, s u- gyanakkor mintegy szembehelyezni a közösségi alapérzés társadalmilag determinált variánsaival. Ez az erősen társadalomcentrikus és szociologikus megközelítésmód azonban hajlamos belefeledkezni a maga irodalomra vetített kontextusaiba. Szepes Erika sajátosan tudománynépszerűsítő alapállásból közelít tárgyához, ám ez az alapállás a huszadik századi olvasatokat rendszerezve egyre tudományosabbá, az interpretáció egyre élményszerűbbé válik, s az alcím tulajdonképpen jótékony értelemben homályosítja el a főcímet. (ANAKREÓN MASZKJAI) Az anakreóni dalok képezik a hatástörténet első fázisát. Ez az inkább utóéletében, mintsem önazonosságában ismert korpusz, mely Martin L. West kritikai kiadásában (Teubner, 1984) hatvan költeményt és négy fragmentumot jelent, a kultúrtörténet hosszú évszázadai alatt elválaszthatatlan egységbe forrt Anakreón „hiteles” verseivel. Ráadásul Anakreón lényegileg ezeknek köszönhetően közhelye- sült és bizonyos fokig használódott el Európa-szerte. Ez a minden kétséget kizáróan szerkesztett verskötetként rekonstruálható gyűjtemény imitatív és szelektív gesztusok egész sorát viseli magán, s egy olyan lecsiszolt diszkurzust teremtett, melynek egyenes ági folyománya lett G. Baumgarten az anakreóni dalt lényegében műfajjá minősítő költészetesztét kai elve (ezt ej^ye 'n hasonló összefoglalás sem
