Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Pomogáts Béla: Az erdélyi költő (előadás)
Pomogáts Béla gyelembe veszi, hogy az irodalmi szövegek világában - az esztétikai megítélés mellett - más: erkölcsi, közösségi, történelmi szempontoknak is szerepük lehet. De térjünk vissza a Reményik Sándor-recepció s -kultusz történeti kérdéseihez. Ez a kultusz — és vele az erdélyi költő művészetének, munkásságának kano- nizációja - Reményik szinte váratlan, korai halála után bontakozott ki igazán. Reményik Sándor 1941. október 24-i halálát megdöbbenve fogadta az az erdélyi magyar közvélemény, amely nemrég még szinte eufórikus örömmel üdvözölte a felszabadulást, de ekkortájt már szerzett tapasztalatokat ennek kevésbé örvendetes következményei felől is (lásd például a Termés körében ekkortájt született írásokat!). A temetés során és után kibontakozó Reményik-kultusz ilyen módon az erdélyi magyar értelmiség akkori eszményeire és eszménykeresésére, identitásának, mondjuk így, lelki drámáira is rávilágít. A kultusz teljes kibontakozását a költő halálát és kolozsvári temetését követő igen gazdag Reményik-irodalom mutatja. A kolozsvári evangélikus templomban, illetve a házsongrádi temetőben Thuróczy Zoltán evangélikus püspök, Bánffy Miklós, Tamási Áron, Tavaszi Sándor, Kovács Zoltán és mások búcsúztatták a költőt, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz lapjain az erdélyi irodalom kiváló egyéniségei méltatták költészetét, és természetesen a magyarországi irodalmi és politikai sajtó (a többi között a Magyar Csillag, a Magyar Szemle, az Új Idők, a Híd, a Protestáns Szemle, a Katolikus Szemle, illetve a Magyar Nemzet, a Magyarország, az Újság, a Nemzeti Újság) is igen nagy megbecsüléssel emlékeztek meg munkásságáról. A nagy veszteség napjaiban kialakított kultusz és megkezdett kanonizációs folyamat egy ideig még haladt tovább. A Pásztortüz 1942-es évfolyama közölte Sík Sándor személyes átéltségről tanúskodó esszéjét Reményik Sándor keresztény szellemiséget hirdető költészetéről, illetve Berde Mária Az élő Reményik című írását, amely azt a meggyőződést erősítette meg, amelyet korábban Tompa László és Molter Károly emlékezése fejezett ki, megállapítván, hogy a kisebbségi sorsba taszított magyarág közérzetét a leghívebben Reményik költészete szólaltatta meg. „A kisebbségi magatartás (...) végzetszerű ívelésének - olvassuk - az Eredj, ha tudsz-tói az Ahogy lehelig, a méregre, gyilokra esküvő magyartól a lerongyolt koldusig, a karszti magyarig Reményik Sándor volt leghívebb kifejezője. Nagy és nehéz erkölcsi csatában ő mindnyájunkkal, mindnyájunkért harcolt, és mindnyájunkat m eggy ám o 1 ított .”4 Ugyancsak még 1942-ben (április 26-án) Tamási Áron emlékezett meg Reményik Sándorról a kolozsvári Mátyás király diákházban „Valóban úgy érzem - mondotta -, hogy szelleme is csodát tett velünk! Ki valamikor itt Erdélyben test szerint adta vissza a hitet és a reménységét, most holtában egy fél esztendő alatt kihúzta szívünkből a koporsója fullánkját, hogy annak a helyébe újból a hitet és a reménységet ültesse el.”5 Egy esztendővel később Áprily Lajos A lélek örök jegyese című személyes hangú esszéje idézte fel az elköltözött erdélyi költő emlékét6, majd
