Irodalmi Szemle, 2004
2004/2 - Végh Péter: Kérdőjel (novella)
Végh Péter tejéről. Szerencséje volt, túlélte, csak a bal lábát törte el. Combnyaktörése óta húzta a lábát, ezzel megtette a második bizonytalan lépést afelé, hogy sikeres koldus lehessen (az első a ferde, körteforma orra volt). Éppen cimboráival iszogatott az egyik kültelki csehóban, mikor kimondta életének talán utolsó jópofaságát: - Végül is nem történt semmi, csak az, hogy most már bizonyosan nem lesz belőlem távfűtő. Miután úgy-ahogy felépült, éjjeliőrnek szegődött egy autóbazárba. Ott talált Válaszra, egy vizslára vagy német vérebre emlékeztető korcsra, akit idővel nagyon megszeretett, mert mindenhova elkísérte. Olyan volt, mint az árnyéka. Az éjjeliőrködéstől hamar meg kellett válnia, mert állítólag az egyik szolgálata alatt több kocsit is elloptak a bazárból. Igaz, hogy kissé nagyot hallott és rosszul is látott, de ez, tudják, már együtt jár a korral. Válasz, a kutya, továbbra is vele maradt. Esténként a tölgyfa alatti bádogkunyhóban beszélt neki gyerekkoráról, a város fényeiről, a lányokról, akik egykor szerették, a boxmeccseiről, melyekből győztesen került ki. Roppantul sajnálta, hogy csak olyan rövid ideig lehetett a csúcson, ezért nem tudott úgy megtollasodni, hogy idősebb korában gondtalanul élhessen. De így is szép volt az a pár év, megérte. Számára olyan volt, mint egy tündöklő kirakat, élete korábbi és későbbi sötét és üres szakaszához, vagy tán szaka- dékához mérten. Arról a három küzdelmes évről tudna neki sokat mesélni. Válasz minden alkalommal, miután megette az eléje dobott száraz kenyérdarabokat, a gazdájára emelte kérdő-kérő tekintetét. Talán újabb ételre várt. Értelem, nyíltság és jóság sugárzott belőle, melyen gazdája mindegyre nagyon elcsodálkozott. Ez a tekintet többet ért neki minden emberi szempárnál. Elközelgő halálára gondolt és az jutott az eszébe, hogy a nagy Michelangelo haldokló rabszolgáinak szemében mennyi szépség és nemesség rejtőzött (Kérdőjel nem akármilyen koldus volt!). O is így szeretne meghalni. Belső megnyugvással és szépséggel a szemében. De ki tudja, hogy mit tartogat számára a sors. Kevés, igazán nemes, gerinces emberrel volt életében dolga, meg tudná számolni az egyik kezén. Az úgynevezett barátai is csak addig tartottak ki mellette, a- míg volt pénze, volt miből mulatozni, aztán, hogy kiöregedett és szerencsétlenül járt, nyomtalanul felszívódtak. Először anyjára gondolt, akit szinte nem is ismert, mert még apró gyekekkorában elvesztette. Egy orosz katona leitatta a háború végén, majd megerőszakolta. Bánatában kútba ugrott. Az ő egész élete is egy ilyen, különös zuhanás volt, melyet nem tudott megállítani, megfékezni. A másik kedves arc az egyik tanárjáé volt, aki többször kiállt mellette. Egy alkalommal vérig sértette az egyik iskolatársa, az anyját lekurvázta, ezért jól odasózott neki, dulakodás támadt, s végül is ő húzta a rövidebbet, mert a csúfolódónak sok haverja volt (az ilyenek aztán könnyen ugrálhatnak). A csetepaté után a tanár elvitte őt motorbiciklijén a közeli kórházba, megvárta, míg bekötözik sebeit, majd egyenesen hazaszállította. A házuk előtt szeretettel nézett a szemébe, bizalmasan a vállára tette a
