Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - KAROL TOMIŠ 75 ÉVES - Pomogáts Béla: Az istenkereséstől az imádságig
Pomogáts Béla járt a kisebbségi tapasztalatok felmutatásával, a nemzeti kultúra és identitás védelmével. Hasonló megállapításokat tehetünk a kisebbségi sorsot vállaló pap költők, így a felvidéki Mécs László és az erdélyi Pakocs Károly esetében. Mindaz, amit a katolikus irodalomról eddig elmondhattam, egyszersmind a költő identitását is érinti: azokra az eseményekre, hagyományokra és értékekre u- tal, amelyekkel a lírikus azonosult. Az „esztétikai kereszténység” képviselői a vallásos élmény és tradíció esztétikai, a „népi katolikus” írók a krisztusi tanítás populáris és szociális dimenziójában találták meg személyes identitásukat. A katolikus költészetnek van azonban olyan áramlata is, amelynek az azonosulás lehetőségét az evangéliumok és a bennük megjelenő Krisztus adja. Ezeknek a költőknek a világképét az evangéliumokban rögzített keresztény erkölcsiség alakította ki, és identitásukat „Krisztus követésében”, a keresztény hagyomány által mindig is hirdetett és Kempis Tamás híres könyvében tételesen is megfogalmazott „imitatio Christi” eszméjében és moráljában találták meg, annak a személyes meggyőződésnek a nyomán, hogy a keresztény ember világképét és életstratégiáját mindenekelőtt Jézus Krisztus követése, az evangéliumok tanításának elfogadása szabja meg. Hivatkozhatom a kereszténység és közelebbről a katolikus tanítás nagy igazságait átélő vagy velük viaskodó Babits Mihály, Sík Sándor, Rónay György, Sárközi György, Keresztury Dezső, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, a református Németh László, Jékely Zoltán, Dsida Jenő, a katolizáló Kodolányi János, az evangélikus, de a katolikus tanítást is mélyen átélő és magáénak valló Reményik Sándor vagy a későbbi időkből a Kanadába emigrált Tűz Tamás, a Rómában tevékenykedett Szabó Ferenc, a Párizsban élt Készéi István és talán mindenekelőtt Pilinszky János munkásságára. Valójában ebben a körben van helyük azoknak a költőknek is, akik töb- bé-kevésbé elzárkóztak a tételes vallásosság és az egyházak tanításai elöl, költészetükben mindazonáltal igen nagy szerepet töltött be a megváltás vágya, az istenkeresés vagy éppen az Istennel folytatott párbeszéd és vita. Ady Endrére, Kosztolányi Dezsőre, József Attilára gondolok, vagy olyan költőkre, mint Illyés Gyula, Vas István, Juhász Ferenc, illetve az újabb erdélyi magyar irodalomból Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár. Számukra sem pusztán a keresztény kultúrának volt ihlető ereje, hanem a krisztusi morálnak, az evangéliumi tanításnak is. A kereszténységgel vagy a katolicizmussal történő ilyen azonosulás nem mindig jelenti azt, hogy a költő az egyházzal vagy talán inkább így mondanám: az egyház látható arcával és intézményrendszerével is azonosul. A vallásos hit nem ritkán istenkeresés, belső küzdelmek eredménye, megtorpanásokkal és kételyekkel jár e- gyütt, és kereszténységét nem a doktrína feddhetetlensége és az egyház iránt érzett töretlen hűség jelenti, hanem az Istenbe vetett bizalom, a megváltás hite és reménye, az evangéliumi erkölcsiség. Hitelesen fejezi ki ezt a magatartást Babits már idézett Esztétikai katolicizmus című, a Nyugat 1933-as évfolyamában megjelent írása, amelyben különben a Magyar Kultúra című folyóirat egy bírálatára válaszolt, ez a bírálat ugyanis éppen az ő vallásosságát és katolikus voltát kérdőjelezte meg. De idézzük Babits szavait: „ka
