Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - KAROL TOMIŠ 75 ÉVES - Fónod Zoltán: „Az irodalom nem az árokásás alkalma...”

Karol Tomis 75 éves

lyes és ellentmondó hullámzásában nem kis gondot jelentettek az elmúlt évtizedekben is, hogy a történelmet értelmezzük-e, vagy a történelmi mendemondák hitelét erősítjük, melyek némelyike több századon át tartotta magát. Megéltük a nemzeti intolerancia poklát 1945 után, mely példátlan népeink történelmében, s megéltük azt is (gyakorlatilag ma is ezt éli a politika), hogy a „magyarkérdés” mindig fogódzót jelentett a nemzeti érzelmek „karbantartására”. A hatvanas években megéltük a Petőfi körüli vitát, s azt, hogy egyes értelmiségiek, írók a nemzet árulójaként tekintettek a világszabadság költőjére. A „reformkorszak” idején — a ’68-as Prágai Tavasz időszakában - sem a közös sors volt a fontos, hanem a „mitikus gyűlölet” történelmi jogosultságának az emlegetése, igazolása. Az írástudók árulásának is mondhatjuk, hogy a 68-as hecckampánynak többek között éppen egy irodalmi/kulturális lap volt a szócsöve. Számunkra, a kíméletlen támadások idején is az a minta, az a példa volt követhető, melyet Fábry Zoltán 1938 májusában így fogalmazott meg: „A mi kesernyés kisebbségi sorsunk, melyben azonban szabadabbak, keményebbek és messzelátóbbak lettünk, a mi magyarságunk, mely nem roppant gerincbe a kisebbségi sorsban, nem lehet hamis nyomaték egy a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb és országra-világra szóló jogtalanság és igazságtalan realizálására” - a revizionizmus és a német világuralom érdekében. Kimondatlanul is iránytű volt számukra ez a magatartás.

Jóleső érzés azt tudni, hogy azok, akik a magyar irodalom és szellemiség vonzáskörét érezték, megismerték, mentesek maradtak ilyen és hasonló szélsőségektől. Említhetnénk a két világháború közötti időkből Valentin Beniak, Emil Boleslav Lukác, Laco Novomesky, Ján Smrek és mások nevét, a kapcsolattörténet legújabb szakaszában azt a nemzedéket, melyet Rudolf Chmel, Ctibor Stítnicky, Vojtech Kondrót, Jarka Pasiaková, Garaj Lajos, Karol Wlachovsky és Karol Tomis és mások képviselnek. Ez a nemzedék nemcsak azt tudatosíthatta a magyar irodalomból, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja” és a „magyar, oláh, szláv bánat/ Mindigre egy bánat marad” (Ady), hanem azt is, itt a Duna mentén, hogy „A rakodópart alsó kövén” ülve nemcsak a dinnyehéj úszik el előttünk, hanem az „idő árján” a történelem is, mert: „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat”, s ha megszólít a múlt vagy megszólítanak az ősök, tudjuk azt is: „A harcot, amelyet őseink vívtak / békévé oldja az emlékezés”. (József Attila)

Ez nemes gesztus, a békességkeresés szándéka látható a te munkásságodban is, immár több évtizede. Külön is örvendetes, hogy a magyar-szlovák irodalmi kapcsolatok kutatása nem melléktermék nálad, hanem a „fősodrot” erősíti, a szlovák irodalommal együtt műveled ezt a munkát. Tanulmányaid - és itt a Szlovák tükör (1997), illetve Közös értékeink (2001) című művedre gondolok - meggyőzhetnek bennünket arról, az irodalmi kapcsolatokat szinte egy évszázada mennyire mé- telyezte a „félrehallás”, a jó szándék hiánya. Akár azt is mondhatjuk, nemcsak a kapcsolatoknak van ma már történelmük, hanem a „parázsfúvásoknak”, a folytonos ellenségkeresésnek is. Feltehetően ezzel függ össze az is, hogy a közös múlt,