Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Deák Katalin: Prága és a (cseh)szlovákiai magyar irodalom
Prága és a (cseh)szlovákiai magyar irodalom ben vergődő hősök lelkiállapotát inkább a belső, mint a külső eseményeket mozaik- szerű töredékességben, többszörös (...) áttételezésben prezentálják.” A felsorolt elemek azt mutatják, hogy az író figyelemmel kísérte a cseh próza jóval korábban végbemenő lírizálódását, és annak jellemzőit („az imagináció, a politikai célzatú groteszk, a játékosság, a misztifikáció”) saját szépprózája részévé tette.90 Korábban már említettük Gál Sándor nevét, elsősorban a Holan költészetéhez való kapcsolódása révén. A későbbiek során azonban ez a sok műfajú szerző a prózairodalomban is kiemelkedő sikereket ért el. Első elbeszéléskötete a hatvanas évek második felében jelent meg Nem voltam szent (1968) címmel. Bár a novellákon erősen érezhető még a „kezdő prózaíró” bizonytalansága, a kötet egy szépen ívelő „karrier” kezdetét jelentette az író számára. A kötet elbeszéléseinek „elomló, mindig vesztes, önmaguktól és a környező valóságtól egyaránt elidegenedő hősei többnyire felvidéki magyar értelmiségiek, akik boldogságukat és boldogulásukat keresve különös, sokszor reménytelennek látszó helyzetbe kerülnek.” Az írót jobbára „a gyermekkori emlékek mélyrétegei (...) az elhidegülő emberi kapcsolatok, az elidegenedés, a magány kérdései foglalkoztatják.”9' Görömbei szerint Gál Sándor első kötetén szemmel látható, hogy „nehezen küzd az epikus formával, nehezen találja meg az elbeszélői aspektust. Leggyakrabban elmeséli a hős a vele történteket, vagy az első szemé- lyű elbeszélést keretbe állítja. A nagy írói küzdelem a hatások sokféleségén is látszik, Hemingway, Móricz és Kafka egyaránt közelről kimutatható.”92 A (CSEH)SZLOVÁKIAI MAGYAR PRÓZA A HETVENES ÉVEKTŐL „Az 1968-as álmok meghiúsulása, a husáki konszolidáció, a neosztálinista- brezsnyevi restauráció előretörése új helyzetet teremtett csehszlovákiai magyar térfélen is. A hetvenes évek még nagyjából a következetes (és a hatvannyolcas hagyományokat is éltető) önépítkezés jegyében teltek el a szellemi kultúra csaknem valamennyi területén, bár az évtized második felében, különösen pedig a vége felé már egyre gátlástalanabbá kezdtek fellépni a fejlődést, a progresszivitást megtörni szándékozó, az országot, s ezen belül a csehszlovákiai magyarságot is a totális hatalom terrorjának alávetni igyekvő erők. Érdekes kettősség alakult ki: az egyik oldalon a hatalom és a vele kompromisszumot kötő haszonélvezői találhatók, a másik oldalon pedig fokozatosan kibontakoznak a szembenállásnak, egyfajta mind tu- datosabbá váló ellenzékiségnek, ellenzéki magatartásnak a csírái is”93- írta Tóth László a „prágai tavasz” leverését követő csehszlovákiai helyzetről. Egy újabb példája annak, hogy az aktuális történelmi-társadalmi események mennyire képesek meghatározni a kulturális élet alakulását (is). A csehszlovákiai magyar irodalomban elkezdődött az ún. „konszolidáció” korszaka, amely „szigorú ideológiai megszorítást, az alkotói szabadság megnyirbálását, az írói munkának a „megbízhatóság”, az „elkötelezettség” függvényévé tételét, a pártszervek mindenhatóságát, valamint sokak üldöztetését és elhallgattatását jelentette”94.
