Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Deák Katalin: Prága és a (cseh)szlovákiai magyar irodalom
Prága és a (cseh)szlovákiai magyar irodalom lom mintegy magától értetődően nyúlt vissza az anyaországi gyökerek felé. És „a- zon nyomban és szinte kizárólag Adyt fedezte föl. Azt a költőt, aki az államfordulat előtti évtizedek, a nemzet »egységes« életének legutolsó és még közösen átélt korszerű élménye volt. Másfelől a húszas évek derekán jelentkező, s a kisebbségi irodalom történetében új korszakot nyitó »újarcú magyarok« nemzedékére revelá- ló hatással volt az időközben teljesedő magyar kultúra addigi élvonala: az irodalomban főként Szabó Dezső és Móricz Zsigmond.”55 Emellett megszületett a követendő jelszó: „írni kell!”56, ami viszont azzal a következménnyel járt, hogy széles körben terjedni kezdett a dilettantizmus. „Megfogalmazódott az »extenzív« irodalom igénye, a mennyiségi teljesítmény elsődlegessége ugyanúgy, mint az elnéző kritika óhaja, mely szerint a nemzet élet-halál harcát szolgáló irodalommal szemben a műbírálat nem érvényesítheti az esztétika szigorúan értékelő kritériumait.”57 A „népi triászt” példaképül maguk elé állító dilettánsok azonban nem sokáig maradtak egyedül. A bontakozó felvidéki magyar nyelvű irodalmiság palettáját színesítették azok az emigráns szerzők is, akik Magyarországot a Tanácsköztársaság 1919-es bukását követően hagyták el. Közülük néhányan csupán átmenetileg telepedtek le a szomszédos Csehszlovákiában (Barta Lajos, Simándy Pál stb.), sokan viszont végleg ott maradtak (Forbáth Imre, Jamó József, Sas Andor stb.). Bár a dilettánsok ellenpontjaként léptek fel, valójában az átlagot az emigránsok közül is csak kevesen szárnyalták túl. Képviselői arra a műnyelvre építettek, amelyet a századfordulótól örököltek. Az emigránsok csoportját „a polgári demokratikus világ kissé hanyag, komolytalan levegője lengte körül, azé a századfordulós világé, amelyet egészen addig a pillanatig aranykornak tekintettek, amíg szét nem bomlott, s amelynek hamarosan eljövendő bukását csak a jelentősebb írói (Kafka, Musil) és a társadalomtudományi műveltségű gondolkodók vették észre.58 A csehszlovákiai magyar irodalom „dilettánsok és emigránsok harcaként” emlegetett „szakasza” 1924/25 táján átadta a helyét egy újabb, rendszeresebb és értékteremtő kulturális munkának59, amelynek hosszú időn keresztül a Fábry Zoltán-féle „vox humana” vezéreszméje, a „kisebbségi messianizmus” elve szabta meg az irányát. Alabán állítása azonban, miszerint a (cseh)szlovákiai magyar irodalom alapjában véve két éltető forrásból táplálkozott/táplálkozik, máig érvényesnek mondható. Ez a két forrás pedig egyrészt az egységes nemzeti kulturális hagyomány, másrészt pedig a regionális magyar kultúra kialakult motívumrendszere. Emellett természetesen egy sokkal tágabb kontextusrendszerbe is beágyazódott/beágyazódik a felvidéki magyar irodalom (mint ahogyan az összes többi határon túli magyar irodalom is). Legfontosabb kapcsolatait az anyaországbeli magyar irodalom és a regionális alapok mellett a „befogadó” ország kulturális hagyományaival, a többi nemzetiségi magyar irodalommal, illetőleg más nyelvű irodalmakkal alakította ki.60 Bennünket most ezek közül is elsősorban a „befogadó” ország, esetünkben a (Cseh)szlovákia irodalmával, kulturális hagyományaival kapcsolatos viszonya érdekel. Áttekintésünk során látni fogjuk, hogy a felvidéki magyar irodalom min
