Irodalmi Szemle, 2004

2004/12 - Pomogáts Béla: Az irodalom, mint etika

Az irodalom, mint etika

gondol, akkor szeretnék az lenni. De ez talán minden igaz művészet feltétele.” Szívesen tanulmányozta anyagának: a nyelvnek természetét és jól ismerte törvényeit, így Zolnai Béla stilisztikai tanulmányait ismertetve a Nyugatban arról beszélt, hogy a nyelvészeti stilisztika ismerete mennyire nélkülözhetetlen a költő számára. A költői műhelyben igaz hivatást talált, amely nem kis mértékben a lelkiismerettel és felelősséggel végzett munkából nyerte erkölcsi erejét.

Esztétika és etika a legszorosabban összefüggött Radnótinál, sohasem választotta el őket egymástól, meggyőződéssel vallotta kölcsönösségüket. Nem tett különbséget az ember és a költő között, ahogy a költőtől művészi tehetséget és tudatosságot követelt, az embertől is elvárta, hogy ép erkölcsi érzéke, következetes morálja legyen. Elet és művészet egységének elvét pontosan fogalmazta meg abban az esszéjében, amelyet Listius Lászlóról, a tizenhetedik század kalandor költőjéről írt. „Listius életformája, bűntettei - olvassuk - szép bizonyítékai annak a régi igazságnak, hogy egy művész élete és művészete nem függetleníthető egymástól, az igazi művész mögött ott áll a művész a maga erkölcsiségével, s ha nem áll ott - mint Listiusnál történt -, akkor a különben nagyrahivatott költőt megöli az ember, s költészete nem fejlődhet ki, nem haladhatja túl a középszerűt, más szóval nem lehet művész, csak ügyeskedő tollforgató.”

Az irodalom magas fokú erkölcsi tudatosságában, élet és költészet szerves egységének eszméjében Radnóti Miklós védelemre és méltóságra talált. Tudta, hogy nem alázkodhat meg az erőszak előtt; „félni nem tudok és sirni sem, / hát keményen élek” - írta Háborús naplójában. A költészet morális küldetésének hangsúlyozása következtében vállalta Radnóti Miklós azt a szerepet, amelyet korának terminológiája a „homo morális” fogalmával jelölt. A „homo morális” a klasszikus humanista erkölcsöt képviselte, szemben a kor általános züllésével és erkölcsi káoszával. Őrhelynek tekintette a költészetet, amelynek nemes eszményeket, humanista hagyományokat kell hirdetnie. A „homo morális” fogalma Babits Mihály alakjával és tevékenységével kapcsolódott össze. Babits maga is az irodalom erkölcsi felelősségét és küldetését tanította, és ennek a tanításnak a belső logikája révén jutott el az elkötelezetlen, független költő szerepétől a prófétasors elszánt vállalásáig, midőn felismerte „a vétkesek közt cinkos, aki néma” igazát. Mind nyíltabb állásfoglalása, a háborút és a fasizmust elítélő művei és nyilatkozatai nem maradtak hatás nélkül Radnótira, aki egyre közelebb került ahhoz a Babitshoz, aki immár a szellemi ellenállásban vállalt vezető szerepet. A költészet etikai hivatásának tudatában és vállalásában érezte eszmei rokonságukat és szövetségüket. „Mennyire része életünknek ez a mű!” - állapította meg Babits összegyűjtött verseiről szóló írásában, s midőn 1941-ben elsiratta mesterét, már tudta, hogy Babits Mihály magatartása a humánus erkölcsiség mértéke volt. „Ki nézi most tollat fogó kezünket, (...) ki lesz az élő Mérték most nekünk?” - kérdezte a Csak csont és bőr és fájdalom soraiban.

Nemcsak Babits példája nyomán jutott el az ellenállás vállalásához, hanem