Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Duba Gyula: Galambtemető
Duba Gyula redtek! Mintha a közös sors bizakodással töltené el őket, hogy páriaéletük mégis elviselhető. De hol vannak nyirkos, borús napokon, a rideg télidőben, amikor metsző szél hordja a havat és a fagyos éjszakák dermesztő hideget zúdítanak a városra? Ilyenkor párkányok enyhébe húzódnak, padlásokon darvadoznak, katakombaéletet élnek. Hasonlóan a világítóudvar nyomorultjaihoz. Kirepülhetnének és égbe szál Ihatnának, sebes zuhanással menekülhetnének a vándorsólyom villámgyors röpte elől, elviselhetnék a szabad és bátor madarak sorsát. De nem ezt teszik. Nekik a világítóudvar kell. A szomszédos Redut szelelőnyílásaiba húzódnak, a szűk térbe nyíló ablakpárkányokon gubbasztanak, a fürdőszobaablakok keretén csimpaszkodnak, a vén falak hámló vakolatkitüremléseibe kapaszkodnak, mintha a falakra ragasztották volna őket. Csak fénylő gombszemük, mintha könnyes lenne, jelzi, hogy élnek. Különben mozdulatlanok. Lusták, alig repülnek fel, mintha a halálra készülődnének. Sorsuk, egész létük végtelenül szánalmas, valahogy mégis szinte emberméretű! Alkalmas arra, miért lenne különben az irodalom?, hogy felvillantsuk általuk a valóság bonyolult gazdagságát és a lét lelkes vagy lelketlen jelenségeinek emberméretű vonásait! Akár azt a sejtést kívánnánk bizonyítani, amit egy filozófus úgy fogalmazott meg, hogy „a természet az emberben ébredt öntudatra!” Majd egy éve lakják a galambok a világítóudvart. Lehetetlen megfigyelni, váltják-e egymást, kirepülnek-e nyomorult szálláshelyükről, vagy a változhatatlan- ba régen belebutulva várják végzetüket. Lent a térség alja elhullottakkal van tele. Talán régen elfeledték a szabad repülést, végtelen tereket, ahol egykor oly gangosán pipiskedtek, meg a napsütötte háztetőket, amelyeken a közös sors révületében kényelmesen gubbaszthattak, hogy dermedt csontjaikat átjárja a korai napfény langymelege. Bármily emberméretű is nyomorúságuk, igazi természetük, párialétük hozzáférhetetlen. Flegma nemtörődömségükkel minden élni akarásnak ellent mondanak. Külső beavatkozás, idegen érdek kellett hozzá, lám, ismét véletlen emberi viszonylatok, a valóság alakulása vált szükségessé, hogy sorsukban változások és bizonyos módosulások következzenek. Aznap reggel hét óra után, szokatlanul korán becsengettek. A postás semmiképp nem lehet, tíz után jár vagy még később, más pedig kijönne...? Evek óta magányosan élnek a lakás gazdái, ritkán akad látogató, s különben is...! Ki hallotta már, ilyen korán zavarni az embert!- Született primitív lehet - mondta az asszony, miközben pongyolát öltött magára s megigazította kócos haját, nemrég ébredtek -, fogadok, hogy valamilyen újsütetű toprongy, aki mindenhatónak képzeli magát...! Ő nyitott ajtót, mialatt a férfi, pizsamáját levetve, felöltözött.- Igazad lesz... - mondta kedvetlenül - csak egy tahó lehet... Kiment az asszonyhoz az előszobába, aki halkan azt mondta neki, hogy bárki lesz az, legyen nyugodt és udvarias. Semmi kedvem már reggel felizgulni!, súgta, s közben kinyitotta az ajtót. Két férfi áll a folyosón, egy alacsony zömök, kopasz középkorú és egy magas tohonya s ugyancsak kopasz fiatalember.
