Irodalmi Szemle, 2004
2004/12 - Szalay Zoltán versei (Agyhalál, Nincs vadon, Korkép, mintha béke...); Csehy Zoltán: Orpheusz lantja, Dávid hárfája
Orpheusz lantja, Dávid hárfája nál 102 sorból Niobe 55 sort kap, Fusca 19-et, Fulgida pedig 28-at. Ez a lebontás természetszerűleg egy értelmezési tradíció lehetséges nyomvonala csupán. Egy másik elgondolás szerint az epitáfiumköltő Niobe a költő Petrarca alteregója, akit az elme és a hitbéli bizonyosság vigasztal, s ez a consolatio lényegében kettejük vitájában megy végbe hasonlóan ahhoz a prózai traktátusi metódushoz, melyet Petrarca oly látványos líraisággal valósít meg pl. a De remediis utriusque fortunae (1366) című művében. Az ascensiós verskötet-kompozíció, melyet a Daloskönyv- vel kapcsolatban emlegetni szokás, akár ebben az alkotásban is meglelheti gyökerét és önigazolását a költői terv szintjén. Daphnis halálakor Vergiliusnál az értelmezés egy újabb szintjén maga a költészet, kivált annak bukolikus változata istenül meg, Petrarcánál a költészet tárgya, illetőleg maga a potenciális szerelmi költemény, elnyerve a maga eszkatologikus, égi dimenzióit. Az intertexuális tendenciák korántsem elhanyagolható aspektusa lehet, hogy az ecloga milyen lehetséges olvasatokat nyit meg a vulgáris nyelvű, azaz olasz Canzoniere felől is. A Daloskönyv 278. szonettje (melyet a költő Laura halálának harmadik évében írt) például egészen nyilvánvaló kapcsolódási felületeket képez az idill egy hangsúlyos szakaszával: „mi rajta földi héj, földön feledve, elment, ki lelkem Lelke igazában. Élőn, testetlen szállt égbe, hibátlan: onnét hódít, onnét igáz szerelme. ” (Szedő Dénes fordítása) A Daloskönyv szonettjeiben megtalálható lényegében mindhárom vitába bocsátkozó magatartásforma. Ha nem is minden aspektusában tisztán, de végeredményben Niobe-Petrarca szól ki pl. a 311. szonettből, Fusca-Petrarca pl. a 314.-ből, Fulgida-Petrarca pedig a már idézett 278.-ból. A verses levelek, episztolák könyve már a Horatius-féle eszmény és strukturáltság jegyében fogant. A kompozíció nyitóversét Petrarca Marco Barbato da Sulmonának adresszálta: a költemény lényegileg tárgymegjelölés és dedikáció. A verses leveleket Petrarca a catullusi gyökerű nugae terminussal illeti, s a kötetper- szonifikációs alaptermészetű dedikációs szakaszban is Catullusra valló panelekkel él, ám a könyvnek végeredményben nincs igazán köze Catullushoz.18 Az episztolák nyitódarabjában költői önéletrajzot ad, hasonlóan az eclogák nyitódarabjához, ám itt elsősorban a szerelmi költészet kerül hangsúlyos pozícióba (Laura halálának képei is megjelennek), illetőleg a költői személyiség változékonysága és a műalkotás elidegenedése a szerzői funkciótól. A könyv nőalakként allegorizálódik: kócos, nem ismeri a piperészés és az arcfestés tudományát, öltözéke rendezetlen, még sosem nézett a nászszoba tükrébe. Ezt az allegorikus nőalakot küldi Petrarca Marco Barbatóhoz. Erőteljes és karakteres életpályamodell is kiolvasható a költeményből, Petrarca határozottan elkülöníti komoly (seria) és játszadozás (nuge) jellegű műveit, azaz hierarchizáló tendenciákat sugall önnön költői programjának értékelhe