Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - MARGÓ - Jakab István: Egység a sokféleségben (publicisztika)
MARGÓ Egyre gyakrabban hallottam ezt a mondatot a falubeliektől később kiforgatva, ellenkező jelentésben. A katonákkal lezajlott viták során gyakran lettünk „felvidéki kommunisták”. Amikor apám szemrehányást tett egy hetyke fiatal ludovikás hadnagynak, mert valami semmiségért meglökdösött egy idősebb sánta katonát, szintén ezt a „bélyeget” kapta meg. Ő, aki sohasem volt kommunista. Persze hogy visz- szavágott, amikor a hadnagy a csehszlovák hadsereget becsmérelte: „Bármilyen volt is az a hadsereg, testi hibás emberekkel nem bánhattak így benne, mert abban ilyenek nem is lehettek katonák.” A legnagyobb élményt és meglepetést azonban tanítóm megnyilatkozása jelentette számomra. Néhány hónap múlva szó szerint ezt mondta házunkban nagyapámnak: „Jakab bácsi, akkor magának volt igaza, amikor összeszólalkoztunk. Mi nem ilyen magyarokat vártunk.” Nagyapám válasza: „Jobban örülnék annak, ha tévedtem volna.” Tanítómnak demokratikus nézetei miatt változott meg a véleménye. Akkor a demokrata magyart kevesen tartották igazi magyarnak. Másféle magyarság volt divatban. (S vajon ma már annak tartják-e?) Tanítóm csak három év múlva tudta meggyőzni aggodalmaskodó szüléimét, hogy gimnáziumba adjanak. Attól tartottak ugyanis, hogy nem bírják majd a taníttatásommal járó anyagi terheket. Sárospatakra kerültem; de csak a hetedik elemi osztály elvégzése után. Ez az iskola kedvezményeket adott jól tanuló és anyagi segítségre szoruló diákjainak. Jól is éreztem ott magam; nemcsak tanítottak minket, hanem a nevelésünkre is nagy gondot fordítottak, de a tanterv és a tankönyvek anyagát nemigen lehetett függetleníteni a rendszer szellemétől. Esetleg a tanáraink tudtak bizonyos politikai hatásokat tompítani egyéni módszereikkel és ügyességükkel. Legjobban a Magyar fiúk nótás könyve című tankönyvünk egyik dalának szövege maradt meg bennem, éppen megbotránkoztató volta miatt. A címe ez volt: Legyen úgy, mint régen volt! A szöveg - emlékezetem szerint - így hangzott: „Legyen úgy, mint, legyen úgy, mint régen volt! Egyesüljön a magyarral, mind a német, mind az oláh, mind a tót! Legyen úgy, mint régen volt!” „Legyen úgy, mint, legyen úgy, mint régen volt! Süvegelje meg a magyart mind a német, mind az o- láh, mind a tót! Legyen úgy, mint régen volt!” Erre a két versszakára emlékezem a „dalnak”. Sem akkor nem értettem, sem ma nem értem, hogyan kívánhatta az akkori magyar uralkodóosztály, hogy egyesüljenek a magyarral azok a nemzetek, amelyeket - a német kivételével - az általuk becsmérlőnek tartott nevükön nevez meg, s ráadásul még azt is elvárja tőlük: süvegeljék meg a magyart. Legyenek alázatosak, engedelmesek. Ezt bizony nagyon elítéltem akkor gyermeki igazságérzetemmel. Vagy talán más is közrejátszott ebben? Például a felvidéki magyar iskola demokratikusabb nevelési módszereinek hatása? Persze, akkor még nem gondolhattam arra, hogy ezt a „magyaros” viszonyulást néhány év múlva százszorosán megtorolják nyelvünk nyilvános használatának megtiltásával, iskoláink bezárásával, kitelepítések és deportálások formájában. De ha történetesen előre láthattam volna is ezeket az embertelenségeket, akkor is elítéltem volna a szomszéd nemzetekhez való ilyen viszonyulást. Nekem feltűnt, hogy magyarországi osztálytársaim
