Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Fónod Zoltán: „Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem...” (Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, a 80. születésnapja ürügyén)
Száz éve született Szalatnai Rezső * Szlovákiai munkásságod során a kritika a költészetedet ítélte erőteljesebbnek. Olyannyira, hogy Turczel Lajos egyik kritikájában A villamos alatt című kötet nagy részét „ a költő Monoszlóy műhelye ” melléktermékének mondta. Igaz, persze az is, hogy a Sivatag című novelláskötet, szorongó és magányos hőseivel, már javított a minősítésen, illetve A milliomos halála című regény - balladisztikus, ironikus hangvételével - nemcsak a világgal való kiegyezés elkerülhetetlenségének a drámája, hanem a korabeli szlovákiai magyar széppróza egyik csúcsteljesítménye is volt. Bármennyire is tudjuk, hogy „ nem a kitárulkozás avatja a költőt, írót művésszé, hanem az általános emberi titkok boncolgatásának az ereje, formája és hőfoka” (Illyés Gyula), mégis megkérdezem, hat évtized múltán költőnek vagy szépírónak tartod-e magadat?- Egész életemben arra törekedtem, hogy az író rangját kiérdemeljem, ha ez sikerült, nagyobb elismerésre nem vágyom. * Gondoltál-e valaha arra, hogy a drámával is szerencsét próbálj? Műveid közül melyiket tartanád érdemesnek arra, hogy színpadra alkalmassá tegyék?- Tágabb értelemben szeretném becserkészni ezt a kérdést, mindazzal, ami a színpad világával kapcsolatban eszembe jut. Elkalandozón és talán nem is kellő következetességgel. Elsőként, elemista színházi körben a Tejkirály című kezdetleges színpadi műben én a Rum-ot játszottam, ami egyébként nem volt főszerep. Későbbi iskolai előadásokban hasonló feladatokat bíztak rám. A legutolsót a Nováky fogolytáborban, ahol a gonosz sheriffet játszottam. Persze, mindez még csupán tapogatózó megközelítés, s az is, hogy diákünnepélyeken, különböző iskolák elsőszámú szavalójává váltam. Gödöllőn például a premontreiek bennlakójaként a budapesti Zeneakadémián én adtam elő Mécs László verseit, amikor őt hirtelen Párizsba hívták. A dráma minőségi műfajáról is sokat gondolkoztam, időnként másmás értékítélettel, de leginkább úgy, hogy a vers és a próza magasabb rendű. A dráma felé nyílt kíváncsiságom teljesen sohasem szűnt meg, márcsak azért sem, mert mindkét feleségem színésznőként indult el pályáján, első feleségem a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, második az akkori komáromi Magyar Területi Színháznál. Személyemhez szóló, közvetlen biztatások is utolértek. Számos színpadi művet lefordítottam különböző nyelvekről magyarra, többek között Nezval Manón Lescaut-ját, és Beke Sándor Emberbotanika címmel a verseimet is színpadra vitte. Azt is mondhatnám, a színpadra csalogatás csábhangja mindig jelen volt, a komolyabb megkísérlések közül említek néhányat. Szabó Magda, irodalmi munkásságom egyik alapos ismerője, egyszer bécsi lakásunkba látogatva nagy lelkesedéssel sorolta azokat az írásaimat, amelyek azonnal színpadra vihetők, sőt hozzátette, hogy számos rendező és színházi szakember ismeretségével rendelkezik, s ezeket irány Bécs, Monoszlóy!, azonnal útra indítja. Ezekből ugyan mindmáig e- gyik sem ért ide, ellenben a bécsi Auersperg Színház akkori igazgatója, Désy Vilmos azzal állított be hozzám, hogy bármelyik rádiójátékomból küldjék el néhány
