Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT SZALATNAI REZSŐ - Fónod Zoltán: „Nem én voltam a kalandor, hanem a történelem...” (Megkésett beszélgetés Monoszlóy Dezsővel, a 80. születésnapja ürügyén)
Száz éve született Szalatnai Rezső- Sorrendi kiegészítésért az irodalmi lexikonhoz fordulni késő, viszont hozzám a szentségtörést is megkockáztatva, kézenfekvőbb igyekezet. A válasz pofon egyszerű: a tengerészet és a kiadóvállalati tevékenység a magyarországi évekhez, a későbbiek Csehszlovákiához tartoznak. A háború éveiben tengerészkadettként o- lasz hadihajón, a Cyklopson teljesítettem szolgálatot. Tengerészeti élményeimet egy több száz oldalas regényben, az Irány Krétában dolgoztam fel. A kötetet a Cserépfalvy Kiadónál nyújtottam be, de megjelenése már elmaradt, a cenzúra „a német hadviselés érdekeit sérti” megjelöléssel letiltotta és elkobozta. * Életed során bejártad a világot. Milyen élményeid, emlékeid vannak az utazásaidról?- Gyermekkoromban csak a Magyarországgal szomszédos országokba jutottam el, de a „mi van az Operencián túl?” kíváncsisága már akkor is bennem élt. Amikor aztán a jászóvári premontreiek gödöllői intézetébe kerültem bentlakóként, s latintanáromtól elhangzott a felejthetetlen mondat „Vivere non est necesse, navi- gare necesse est”, ez már vitorlákat bontó szándékokat ébresztett bennem. A döntő élmény azonban egy másik személyiséghez kapcsolódik. Osztálytársam volt ugyanis Széchényi István, akit osztályfőnököm rendszerint úgy hívott felelni: „Most álljon fel a legnagyobb magyar silány unokája”. Az így kitüntetetthez Zsiga bácsi, a híres oroszlánvadász néha eljött látogatóba. Ilyenkor nekünk is kijutott az a megtiszteltetés, hogy ámulattal hallgathattuk vadásztörténeteit. Fiúk, mondta, ha egyszer eljuttok Afrikába, meg ne feledkezzetek arról, hogy éhgyomorra whiskyt kell inni! Mondanom sem kell, hogy akkor Afrika nekünk, jómódú diákoknak is igen távolinak tűnt és whiskyt sem ivott egyikünk sem. Amikor jóval később, közel az öt- venhez, Afrikába készültem, már a repülőútra több üveggel vittünk magunkkal. Az, hogy Zsiga bácsi korábbi tanácsa rendkívül hasznosnak bizonyul, a helyszínen kiderült. Negyedmagunkkal, egy fiatal osztrák házaspárral, akik antialkoholisták voltak, indultunk szafárira, a Kilimandzsaro közelében. A számtalan vadállat rémítő közelségében, ők ketten az autó szélébe kapaszkodva igyekeztek könnyíteni magukon, nekünk egy pillanatra sem kellett az oltalmat nyújtó autóból kiszállni. Más alkalommal is érvényesítettük a „whiskys” tanácsot, amikor Srí Lankába, a volt Ceylonba igyekeztünk, ahol fertőzést megelőző szerepe elhódító, féleleműző hatással gyarapodott. Gazdag bécsi barátaink ugyanis lelkünkre kötötték, hogy még az ötcsillagos szállodában is az ágy alá kell nézni, nehogy fekete mam- ba vagy egyéb szörnyeteg hátára lépjünk. Nos, mi oda egy rendkívül olcsó utazással érkeztünk, ahol a dzsungel közepében, olyan kunyhókba szállásoltak el bennünket, hogy még az ajtót is csak madzaggal lehetett betámasztani. Az éjszaka kellős közepén, a villanyáramot a monszun eső annak előtte elmosta, s az egyenlítőhöz közel nagyon sötét az égbolt, fejünk fölött egyszer csak mozogni kezdett a kunyhó teteje. Kimásztunk a moszkitóháló alól, amelyen öklömnyi lyukak éktelenkedtek, s riadtan tanakodtunk, földrengés vagy elefántcsorda támadta-e meg otthonunkat.
