Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - Deák Katalin: Franz Kafka a cseh irodalomban (1) (tanulmány)
Deák Katalin Idegenek a társadalomban és a világban, személyiségük kettéhasadt...”7 Elsősorban tehát az énvesztés, az „egyéniség nélküliség”, az elidegenedettség és a bűntudat érzése jelentették az élményt, ami a kafkai prózából más művekbe átszűrődött. A negyvenes évek sem kedveztek a cseh kulturális életnek. A háború alatt az írók közül sokan üldöztetésnek voltak kitéve vagy koncentrációs táborba kerültek. A háború utáni új Csehszlovák Köztársaság pedig a szovjet hatalmi érdekszféra részét képezte, ami megint csak erősen korlátozta a művészetek, köztük az irodalom mozgásterét. Az 1948-as kommunista hatalomátvétellel az országban kezdetét vette a nyílt diktatúra. A cenzúra már addig is szigorú ellenőrzést gyakorolt a könyvkiadás felett, egészen 1939-től kizárólag a cseh irodalom klasszikusai jelenhettek meg. S a helyzet csak romlott az 1948-tól 1953-ig terjedő időszakban, amikor is a legkeményebb sztálinizmus érája alatt egyenesen a kultúra hanyatlásáról beszélhetünk. A diktatúra hatására az írók egy része emigrációba kényszerült, mások börtönbe kerültek, sokak műveit betiltották. 1951-ben jelent meg Ladislav Stoll Harminc éves harc a cseh szocialista költészetért című, írása, amely a szocialista realista stílust, illetőleg a marxista irodalomkritikát és -történetet volt hivatott propagálni, az irodalomértők egyetlen lehetséges útjaként és céljaként. A szerző egyúttal azt is kijelölte, mely irodalmi alkotások tarthatók számon a szocialista irodalmi kánon részeként, vagy - hogy pontosabbak legyünk - inkább azt határozta meg, kik nem tartoz(hat)nak bele. Eszerint minden, az 1920-as évektől született irodalmi mű „burzsoának és népellenesnek” számított. Ami a mi szempontunkból ezt a korlátozást jelentőssé teszi, az elsősorban az a tény, hogy a tárgyalt időszakban - prágai német nyelvű íróként bár, de - Franz Kafka is a betiltott szerzők körét bővítette. Az enyhülés első jelei Prágában is Sztálin halála után mutatkoztak, s az 1953 és 1964 közötti éveket a cseh kultúra újraéledése jellemezte, ami persze korántsem jelentette a politikától való függetlenedést. Ezt a korszakot tehát az irodalom horizontjának bizonyos fokú kiszélesedése jellemezte, ami lehetővé tette többek között „Kafka irodalmi örökségének aktualizálását is”9. A továbbiakban azt fogjuk megnézni, hogyan is zajlott a folyamat, melynek eredményeképpen Kafka újra bekerült a(z irodalmi) köztudatba. Liblice ’63: döntés egy életmű sorsa felöl 1963-ban, Kafka születésének nyolcvanadik évfordulója „ürügyén” cseh irodalomtörténészek egy csoportja - a már említett Eduard Goldstücker kezdeményezésére - konferenciát rendezett a csehországi Liblicében. A kétnapos (május 27-28.) rendezvény hivatalos célja az volt, hogy „marxista-leninista nézőpontból értékeljék Kafka életművét”10. A meghívottak listáján olyan neves vendégek szerepeltek, mint például a francia Roger Garaudy, az osztrák Emst Fischer, Anna Seghers, Kurt Krolop, és nem utolsósorban az ekkor már Izraelben élő Max Brod, aki azonban nem vett részt az eseményen - személyes okokra hivatkozva egy szívélyes hangú levél
