Irodalmi Szemle, 2004

2004/11 - Bereck József: A foltozóvarga (Részletek egy készülő meseenciklopédiából)

A foltozóvarga

ta, felemelte a földről s az ablakhoz vitte. Úgy rémlett, hogy az illető kék szemét is megpillantotta, de nem volt benne biztos, nem az eget látta-e maga fölött. De már ott is volt a párkányon, s újra csak egyedül.

Sokáig tartott, amíg megszokta, mert egész életében egészen lent, a földön járt - és itt most, egyszerre ez a magasság. Noha csupán a földszint ablakpárkányán volt, az útra lepillantva szédülés fogta el. Még arról is megfeledkezett, hogy bepillantson a szobába. Egyre hosszabb és hosszabb ideig tekintgetett lefelé, mígnem annyira megbátorodott, hogy most már az embereket is szemügyre vette. Az első gondolata az volt, hogy az emberek feje tetején lépkedhetne, de ezt a kaján gondolatot rögtön elvetette, mert a szívecskéje olyan tiszta volt még, mint egy vadonatúj cipőcsat. Mi több, ismét gyönge szédülés fogta el.

Aztán a magasságot megszokta, s a szédülés is csak ritkán kerülgette, rendszerint akkor, amikor szundikálni akart.

Később az emberek már tömött táskákkal jártak, aztán karácsonyfákkal is, s a piros topánnak eszébe jutott az egykori karácsony. Egyre többet hallotta emlegetni, s az emberek egyre sűrűbben hordták a karácsonyfákat. Aztán abbahagyták. A piros topánka hiába tekingetett az utca egyik végéből a másikba, hogy valakit hátha megpillant. Sötétedés után már csak egyetlen férfi sietett el mellette, aki karácsonyfát vitt. Aztán már senki.

Az esti sötétségben az utca elcsöndesült, gyertyák gyúltak, ezüst díszek csillogtak, s áradt a fenyőfák illata. A piros topán elszomorodott, aztán sírva fakadt, mert tulajdonképpen meg sem fordult a fejében, hogy karácsonykor magára maradhat. Igazságtalannak és egy kicsit helytelennek tartotta ezt, hiszen soha semmi rosz- szat nem követett el. Peregtek a könnyei a kemény földre, hulltukban megdermedtek és csengéssel töltötték be a kihalt utcát. Valóban fagyott. A piros topánka egész nap örült, örömében nem is vette észre a hideget, de most sírt és szomorkodott, ám mégsem fázott. Ez furcsa, gondolta. Hogy lehet? Hiszen egy fikarcnyi örömöm sincs, ami átmelegítsen. Meglepődésében és hát kíváncsiságból is, végre hátrapillantott.

Az ablak túloldalán, a két üvegtábla mögött egy szoba volt. Fényben állt, így a piros topánka mindent jól láthatott.

Egy fiatal férfi élt ott fiatal feleségével.

Az asztal mellett álltak, és ajándékokat adtak át egymásnak. A piros topánka nem hallotta, mit mondanak, de látta, milyen gyengéden nyílik az ajkuk, s ez már elég is volt neki ahhoz, hogy meglegyintse az ünnepélyességnek az a megejtő hangulata, amikor az emberek egymás szemébe nézve megérintik egymást. Az első közös karácsonya volt ez a fiatal párnak, és sokkal szerényebb ajándéktól is, mint amilyennel most meglepték egymást, boldogan fölfénylett volna az arcuk. A piros topán egyszerre úgy érezte, hogy hallja a szívverésüket. A szobában annyi szeretet, fényesség és nagy-nagy reménykedés, annyi álom és erő, egymásba és az összes jó emberbe vetett hit honolt, hogy a piros cipellő sajnálta, amiért nem tekintett hátra előbb.