Irodalmi Szemle, 2004
2004/11 - Duba Gyula: Hangulatok (3.) Nyári papagáj, A vén cigány
Hangulatok (3) hangú hegyi dudást, hajléktalan száj hármon ikást és komoly tangóharmonikást, akit ösztövér klarinétos kísért. S énekeseket minden mennyiségben, egy áriákat éneklő kopasz fiatalember közönyéről és mély átéléséről híres, mintha önmagának énekelne, már-már mindennapos a forgalmas utcasarkokon... Megtörténhet azonban, hogy a megszokott repertoárok közé váratlanul meglepetés vegyül, ajándékszerű szívmelegítő élmény! Mélyrétegeket mozgat meg az emberben, s rádöbbenti... mire is?! Azokat a feledésbe merült mélységeket mozdítja meg, amelyek kihűlt lávaként nyugosznak a lélek mélyén. A Szlovák nemzeti felkelés terén, a legsűrűbb forgalom zajában, a morajló, csengető és dübörgő modernség zsivajában, álomszerűén halk hegedű szól. Erre mondják, hogy cincogva játszik, szerényen és igénytelenül. Mintha az őskorból szólna, egykori boldog „úr- fikorunkból”, elátkozott és duhaj legénykorunkból, ismert műdalt fidlikál, egykori kedves dallamot: „Jegenyefán fészket rak a csóka, barna kislány tanított a csókra...” Fél évszázad mélyéről ér el a dallam, csak álom lehet! Bori Ernő nótája volt, a legjobb barátomé. Háború utáni zord esztendőkben dacoltunk vele a sorssal az esti falu utcáján, ezt énekelte a későbbi felesége ablaka alatt. Meg a kocsmában persze a nyári éjszakákban, a táncmulatságokon. Jelentésként hangzik most a dallam a főváros idegenségében és káoszában. Sietek, szinte rohanok feléje, vonz, mint a mágnes! Ki lehet ez a szerencsétlen csodatévő? A Lengyel Kultúra székházának nagy ablakai alatt pillantom meg, a vén, nyiszlett cigányzenész egykor talán prímás lehetett. Nem is a szegénység, inkább az esendőség szimbóluma. Erőtlenül, bár tisztán játszik, halkan s szinte nyekergőn, majd megveszi az isten hidege! Töpörödött vénség kiskabátban, csálé- ra ferdült kalapban, borostás ábrázattal, nehéz időkben ők tették lehetővé számunkra a dacos örömöt, a kesernyésen duhaj jókedvet, a hagyományos életet jelentő csárdások ritmusát. Nem Dankó Pista, bár annak nótáit is tudja, sorra előbújnak vonója alól. Mintha melegen remegne és fénybe borulna tőlük a Sznf tere! Csoda történik velem? Olyan árván hangzik a sírdogáló muzsikaszó, mintha a semmiből jönne s az űrben veszne el, önálló életet él, mint a jelenségek, mintha nem is állna a széles ablak alatt a vén cigány. Vannak hangulatok, hangok és dallamok, amelyek bennünk élnek, mint régi tények, s azóta emlékek, lelkünk nyugtalan térségei, tudatunk mélyrétegei teli van velük. Tudják az írók-költők, hogy ritmusok élnek bennünk, néhai tetteink üteme és érzéseink lenyomata, pattogón szilaj vagy mélán szomorkás mozdulatok emléke, valamilyen módon rögzültek bennünk, atavisztikus jelek, néha felébrednek maguktól, máskor felidézzük őket, még az idő természetéhez és az elmúlás folyamataihoz is közelebb kerülhetünk általuk. Használják is őket az írók, munkájuk anyagát az emlékezés bányássza ki az időből, és egyéniségük, a lelkűk értelmezi! Igen, a jelenben élünk, de a múltból táplálkozunk, jól tudják az írók s eszerint élnek. Sokáig hallgattam, kissé oldalt és távolabb állva tőle, a vén cigányt, míg észrevett. Észre kellett vennie, mert körülöttünk mindenki rohant, csak én vesztegel
