Irodalmi Szemle, 2004

2004/10 - L. Erdélyi Margit: A gondolat szabadsága és veszedelmei drámában (tanulmány)

L. Erdélyi Margit

már kivívott emberi nagyságához méltó maradjon. Ő az, aki legjobban ismeri férjét, s tudja, hogy szélsőséges, már-már hiteltelen viselkedésével félelmét és rettegését leplezi. Voltaképpen azért cselekszik Szervéttel kapcsolatosan is saját hatalmának befolyásolása által, mert már egyértelműen a riválist látja a barátban. Élesbe forduló vitájukban patetikusan mondja feleségének a következőket: „Ha igazam akadálya a helyzetem, akkor a levegőbe röpítem magam, és a visszahulló húscafatjaimmal érvelek az egész világ ellen. Ellened is, Ideiette, ha már így vélekedel...” (251-252.) „Teneked az igazat már csak az meri megmondani, aki nagyon gyűlöl, s aki nagyon szeret.” (252.) - jegyzi meg az asszony. Kálvin, amióta Szervét újra megjelent, s nyilván a túlhajszoltság miatt is, álmatlanságban szenved, a börtönben még sírni is látta őt az őr. Közben tudatosítja Ideiette igazát, hogy szabadon kellene engednie Szervétet, úgy gondolja, hogy most a másik az erősebb, mert kész meghalni az igazáért, amúgy sincs senkije, semmije csak a saját élete. Kálvin úgy véli, kettejük közül neki kell életben maradnia, hogy szét ne essen az a szellemi építmény, amelyet ő éveken át hozott létre. Mindezekből az is következik, hogy az ő élete fontosabb Szervéténél, legalábbis ő fontosabbnak tartja, noha szégyelli magát emiatt.

Ideiette kitart amellett, hogy mindkettejük élete egyaránt fontos, hogy mindketten legyenek bilincstelenül, és csak nyílt vitában szabad Genf lakossága előtt vitázniuk, Szervétnek is állíttasson szószéket, hogy szabadon védje magát. Csupán ily módon nem éri folt Kálvin becsületét, majd kisvártatva kétségbeesve, sírva kiáltja: „Úristen! János! János! Káin bélyegét látom az arcodon, tiszta, szép arcodon.” (254.) A halálosan beteg asszony véghez viszi, hogy Szervétről is levegyék a bilincset, indoka principiálisan nem tűr ellentmondást: „A kényszerben az ember elveszíti az arcát.” (255.) Miután végre mindkét férfi arcát „fényesnek” látja, Szervéthez is szeretettel fordul: „Szánd meg magad, szánd meg őt is, ne ellenkezz. Egyetlen élet jutott csak osztályrészedül, te szegény Szervét Mihály.” (255.)

A következő jelenet a tárgyalóteremben játszódik. Baloldalt Kálvin sötét ruhás prédikátorai demonstrálják a hatalom szigorát, jobboldalt pedig a perrinisták - világosabb polgári öltözékben - az új forradalmi eszmék, a toleráns gondolkodás híveiként foglalnak helyet. Középen ül Fárel, az államtitkár, ekkor már szinte mindenese Kálvinnak és De la Fontaine, a jegyzőkönyvet vezető kaméleonpolitikus és hivatalnok. Szervét a bíróság előtt állva visszavonja a genfi hatalmi rendszerről mondott véleményét, s iróniával megtoldott mondatai darázscsípésként hatnak különösen Fárelre: „Visszavonom, s nem csupán amit mondtam: amit láttam is.” (256-257.) Perrin, a forradalmár polgárok vezére megfélemlítést/kínzatást sejt Szervét vallomása mögött, és követeli az eljárás megszüntetését, sőt azt, hogy mindenki szabadon, lelkiismerete szerint beszélhessen, azaz szüntessék meg az evangélium szolgálatának kinevezett zsarnokságot. Amikor veszedelmesnek mondott könyvét emlegetik Szervétnek, ő nekirontana Fárelnek, ha a fegyőr ki nem vinné a teremből. Duplán sérti őt a rákényszerített helyzet, ugyanis ő csak Kálvint ismeri el vitapartnerének, mások érvelését meggyalázásnak tartja: „Igazgyöngyöt ne vess