Irodalmi Szemle, 2004
2004/10 - Szeberényi Zoltán: ...a kagylóba került homokszem csak szenvedés árán válhat igazgyönggyé... (utószó)
a kagylóba került homokszem csak szenvedés árán válhat igazgyönggyé...” A kisebbségi-nemzetiségi témakörtől látszólag diametrálisan eltér a szerző Hólepedő (1979) című regénye. Ebben a tőle megszokott széles társadalmi-történelmi körkép és mélyre hatoló szondák helyett egy szerencsétlenül járt leány belső világával, lelki kataklizmáival, az életben maradásáért folytatott ádáz küzdelmével ismerkedhettünk meg. Az egyéni sorstragédia azonban ebben az esetben is közösségi tanulságokkal szolgál, a parabolisztikus jelleg nyilvánvaló. Az autóbalesetet szenvedett tanítónő a kórházi ágy „hólepedőjén” gondolja végig életét. Szüntelenül visszatérő gondolata, hogy megrokkant testtel és lélekkel miként tér majd vissza az emberek közé. Hogyan küzdi le a kényszerű magányt, a kirekesztődést. A történetben nem nehéz meglátni a párhuzamot az író és mások helyzetével az 1968— 1969-et követő megtorlások idején, kétség és remény közt vergődve a társadalmi élet perifériáján. Dobos László következő regénye, a Sodrásban (1984) lényegében az Egy szál ingben egyik cselekményszálának a regénnyé fejlesztése. Az író itt ismét tág horizontot nyit. Az ötvenes évek elejének eseményei és sajátos társadalmi-politikai légköre, tipikus alakjai, ma már történelemmé távolodó történései bontakoznak ki hősei sorsában. A hazai magyar írók közül elsőnek szerzőnk tesz kísérletet ebben az erősen önéletrajzi ihletésű műben az 1948 februárja után formálódó kisebbségi magyar (humán) értelmiség sorsának, emberi-társadalmi körülményeinek részletesebb feltárására. Most nem elvont példázatot, történelmi parabolát ír, hanem egy ifjú házaspár magánéletének tükrében, mindennapi megélhetési gondjain átszűrve idézi fel a közelmúlt eseményeit. A fészekrakás eufóriájában élő fiatalok hétköznapjain át tükrözi azt a bonyolult kort, amelyet a személyi kultusz idejének szoktunk nevezni. Mintegy három év történéseinek, történelmi és társadalmi zajlásának és nagyszámú szereplőjének a megidézésével sikerült felvillantani valamit a kor szelleméből, sajátos hangulatából, sokszor nyomasztó atmoszférájából. A Sodrásban nem hibátlan regény. Az író túlságosan vallomásos jellegűre hangolta mondanivalóját, s ez csökkenti a mese általános érvényét. Hiányzik az érzelmi távolságtartás, az elbeszélő az optimálisnál nagyobb mértékben tapad az egyedi tapasztalatokhoz, keveset merít a közösségi emlékezetből. A regény az elbeszélő főhős életanyagára, közvetlen tapasztalataira épül. Az ő tudatán áramlik keresztül szinte minden információ. Az ő visszaemlékezései, eszmefuttatásai, asz- szociációi és reflexiói révén bontakoznak ki az olvasó előtt nemcsak az iijú emberpár társadalmi beilleszkedési problémái, hanem a házasságukig vezető út főbb állomásai és sorsuk történelmi összetevői is. A regény főhőse ebben az esetben is a népből jött kisebbségi magyar értelmiségi típusa, aki illúzióiban erősen megfogyatkozva, de töretlen hittel kerül ki az emberi-történelmi megpróbáltatásokból. Dobos László - ismereteink szerint - időben legfrissebb szépprózai müve egy ifjúsági regény, pontosabban: egy, a felnőttekhez (is) szóló „meseregény”, amelynek központi témája és problémája a vegyes házasságból született gyermekek kettős „honossága” vagy inkább kettős „hontalansága”; a két irányból zuhogó,
