Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ műfajok figyelembevételére is kísérletet tett parakritika fogalmával, mely a „másodlagos” irodalomnak „a posztmodern kor igényeinek megfelelő” újrakó- dolását kísérli meg (ennek része a medialitásra való folyamatos reflexió, ami kétségtelenül ma is időszerű kérdés).40 A nyolcvanas években Hassan a posztmodernre már mint episztémére tekint, és a huszadik század második felének majd minden jelentős kulturális történését integrálja. Ennek biztos jelzése lehet, hogy nem csupán különféle művészeti mozgalmakat sorol ide, de analízisében természettudományos fejleményekre (Heisenberg, Gödéi) és társadalmi jelenségekre is utal. Ez utóbbi a posztmodern végső és legszélesebb értelme: „elmozdulás a fejlett társadalmak történeti létezésében”.41 Saját esszényelve nem(csak) leírni, hanem példázni is igyekszik ezt az episztémét, ennek tulajdonítható, hogy elveti a tudományos rigorozitás hagyományát. Ezzel együtt, sem irodalmi csendkoncepciója, sem pedig látványos felsorolásai nem teremtenek olyan kritériumrendszert, mely alapján a posztmodern mű, vagy a korszak maga leírható volna. Az a kettős ellentét, amellyel Hassan végül a korszakot megközelíteni szándékozik (meghatározatlanság és immanencia), és amely a csend kettős „hangsúlyát” is jellemzi, valójában kevés támpontot ad a posztmodernről való gondolkodás számára — és ez nem csak a rigorózus tudományos gondolkodásra vonatkoztatható. Ugyanakkor a decentrált, nem ontológiai megalapozottságú tudásformák burjánzásáról adott beszámoló összhangban állhat az ezredvégi tapasztalatokkal. Hassan később nemcsak a „prakritikus” írásmódot, hanem magát a posztmodernt is meghaladottként tételezi. Az immáron „túlhaladott” posztmodernizmus teremtette új helyzet sem kíméli meg Hassan olvasóját az untig ismert felsorolásoktól, úgy tűnhet, e szerző szenvedélyesen szereti a listát, mely a posztmodern regényeinek is egyik fontos momentuma (Esterházynál is találunk, különösen a Bevezetésben), s általában az össze nem illő diskurzusok egymás mellé helyezésével éppen a különnemű világok divergenciáját példázza. Bár Hassan tagadja, hogy ezek a „definiálás” kétséges szolgálatában állnának, és csak a posztmodern diskurzus „légkörének felmérésében” segítenek, mégis „gyanús” ez a ragaszkodás a „felmérés” ismétlődő szerkezetű prezentálásához. Egyébként a „visszapillantás”, melynek pozícióját a szerző a címben magának vindikálja, nem teremti meg a tisztulás elvárható folyamatát, a felsorolás az összeférhetetlen nézetek kaval- kádja. Bahtyin, Iser, Bloom, Barthes és de Mán írásait közös nevezőre hozni kizárólag olyan horizontban lehet, ahol az egy időben élők automatikusan hasonlóképpen gondolkodnak. Hassan visszatekintő írásának legproduktívabb meglátása a posztmodern kritika nyelvére vonatkozik. Fiedler számára — aki idézett írásában a „magas-modernizmuson” edződött kritikai nyelv ellehetetlenülését prognosztizálja — még beláthatatlan volt az új kritikai nyelv Európa felé fordulása: „America then turnéd to Europe”. Hassan a német fenomenológiai és hermeneutikai hagyomány és más európai filozófiai elméletek „importálását” említi, ugyanakkor a legerősebb hatás eredeteként francia szellemi áramlatokat, különösen a posztstrukturalizmust nevezi meg. Evan Watkinst idézi, aki szembeállítja a fenti szellemi mozgalmaknak jelentős XX. századi történeti
