Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ ben kezdték használni és a huszadik század korábbi fejleményeihez kötni, viszonylagosítva az elszakadás sémáját (Wasson, Spanos). Azt azonban, hogy a posztmodern valójában episztémé, tehát egy egész korszak gondolkodásmódját meghatározó transzkulturális és társadalmi jelenség volna, Hans Bertens szerint Richard Palmer fogalmazza meg a hetvenes évek utolsó harmadában.36 E gesztus a korábbi korszakretorikai műveletek továbbfejlesztését mutatja, az ellentétes korszakkánonok affirmatív egymás mellé helyezésével épít ki egy új, ki nem békíthető ellentéteket is magában foglaló posztmodern kánont. Leslie Fiedler ellenkultúráját, a mitikust és okkultat, Spanos történetiségelvét és Heidegger kultuszát egyaránt felöleli. Leglényegesebb újdonsága azonban, hogy a posztmodernt nem irodalmi vagy egyáltalán művészeti jelenségnek tartja, hanem „egy archeológiái elmozdulás”-nak gondolkodásunk előfeltevéseiben. Kétségtelen, hogy a posztmodern szédítő karrierejének ez az általánosság az egyik alappillére, melynek következtében Köhler említett fogalomtörténeti tanulmánya a sorozatos heves viták ellenére is a fogalom használhatóságát jelenti be a század második felének kulturális kontextusában. Ennek a hátterében egy közismert kritikus áll, aki — Bertens szavaival — „minden más kritikusnál többet tett azért, hogy a terminust fokozatosan elfogadják.”37 Már a hatvanas évek elején is foglalkozott a kialakulóban lévő jelenséggel, de komoly hatást a hetvenes évek elejétől fejtett ki. Megint csak a korszak létesülésének folyamatára jellemző az a kiáltványretorika, melyre támaszkodva Hassan és más kritikusok a hetvenes évek során bevésik a korszakváltás tényét az irodalom emlékezetébe.38 Létrejön tehát a posztmodernnek egy olyan tudatformája, amely egyre inkább távolodik az adott korszakváltó periódus tényleges önképétől. Valószínűleg csak a nyolcvanas évtized elején válhatott láthatvá, hogy a bináris logika miként deformálja a klasszikus modernség, későmodernség és posztmodernség egymáshoz való viszonyát, bár Spanos és mások Hassannal egy időben hangsúlyozták a korszak történeti beágyazottságát. Hassan legfontosabb hatása azonban a korábban (Fiedlernél éppenúgy mint Spanosnál) szelektív kánonok kiszélesítése, mely a Köhler által diagnosztizált általános jelentéshez elvezetett, és amelynek következtében a huszadik század második felének minden „progresszív” művészi fejleménye — legyenek azok bármennyire összeegyeztethetetlenek — egy jelző alá kerülhetett. Bár Hassannak a hatvanas években megjelent könyvei is foglalkoznak a problémával, igazán nagy hatást 1971-es könyve (Dismemberment of Orpheus: Toivard a Postmodernist Literature) gyakorolt a korszak diskurzusára. Ebben a kötetben a posztmodern formabontásként kerül elénk. A korszakok kialakulásának általános logikája szerint az első fázis az elhatárolódás műveletét viszi véghez. Hogy ez a kérdés mennyire összetett, jól mutatja, hogy amitől Hassan szerint a posztmodern elhatárolódik, az valójában a klasszikus modernség művészetkoncepciója. Nem csoda tehát, hogy Hassan e művében posztmodern és avantgárd oly szoros kapcsolatban áll (a dada és a szürrealizmus központi szerepet kap), hiszen a történeti avantgárd éppen a századforduló esztéta modernségének hagyományát tagadja meg.3? Később Hassan kitágította kánonját, bevonva a francia posztstrukturalizmust, a nouveau románt és számos amerikai művészeti mozgalmat. Sőt, nem művészeti
