Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ amerikai kultúra jelensége volna, és nemzetközi összefüggésbe helyezi. így Pynchon és Barth neve mellé Robbe-Grillet is odakerül — olyan névsort kapunk, amely a korszak mai kánonjának centrumát is képezi. Ezen kívül a művészet, az élmény közvetlenségének elképzelésével, én és világ összetartozásával ezek radikális és felszámolhatatlan különbségét állítja szembe. A posztmodern ebben az értelemben tehát a modernség radikalizálódása, nem puszta ellentéte, ahogyan Robbe-Grillet Sartre egzisztencializmusát tetőzi be. A posztmodern irodalom korai affirmatív megközelítései után, melyek még az elhatárolódás performatív aktusában érdekeltek, lehetővé válik a kontinuitások felismerése. Ennek azonban előfeltétele az a diszkontinuitás, melyet az ötvenes évek végének említett kritikusai kezdeményeztek. Másképp fogalmazva ahhoz, hogy az új korszak hagyományhoz való viszonya Egyáltalán problémaként kerülhessen a tekintet elé, szükség van az elkülönítés performatív eseményére, a különbség — akár túlzott — hangsúlyozására. Ennek a fázisnak a lezárulása teszi lehetővé William Spanos kettős posztmodern képét a hetvenes évek első felében.34 Szerinte a posztmodern egy változatát körvonalazták Fiedler és mások, e művek azonban elszakadnak az ihlető egzisztenciális forrástól, a valódi posztmodern az ember történetiségére reflektál. Az általa elutasított, mégis a posztmodernhez sorolt számos szerző és műfaj világosan mutatja a fent említett első kanonizációs fázis munkájának effektivitását, és hogy a hetvenes évekre hogyan válik e kánon mégis elégtelenné (Spanos többek közt Charles Olson „projektív” költészetét, a pop-artot, a francia új regényt említi). Spanos posztmodern változata egyébként tartósnak bizonyult annyiban, hogy több fontos szerző a korszakmeghatározás alapjának ma is az ontológiát (Brian McHale), illetve a történetiségbe ágyazottságot tartja (Linda Hutcheon). Ugyanakkor a játékosságtól, a performa- tivitástól és a mítosztól való elszigetelés a latin-amerikai „boom” és más fejlemények tükrében kevésbé meggyőző. Hasonlóképpen kiiktathatatlan a korpusz megérthetőségének veszélyeztetése nélkül az a nyelvi önreflexivitás, amely különféle formákban a korszak irodalmának máig általános jellemzője, melyet Spanos a „konkrét egzisztencia világából” való visszavonulásként marasztal el (ehhez az elképzeléshez kapcsolódik Hutcheon, aki a metafikció irodalmát kizárja a kánonból a történetietlenség Spanost visszhangzó frázisával).35 Még érdekesebb Spanos azon megfigyelése, mely az általa elmarasztalt, és a modernséghez visszarendelt, ám mások által posztmodern kánonjába helyezett szerzők időképzeteiről állít. Azzal kárhoztatja őket, hogy „az időtérbeliesítését tűzik ki célul”. Ez a jelenség Jameson vagy McHale szerint a posztmodern egyik fő jellemzője (Esterházy elhíresült Iskola a határon-másolata is felfogható ilyen kísérletként). A posztmodern mai használatának egyik domináns eleme, hogy nem egy adott terület egy-egy művészeti tevékenységének modelljeként vagy jelölője- ként értik, de nemzetközi, sőt kultúraközi, és nemcsak művészeti, hanem társadalmi és kulturális fenoménként. A fentiekben megkíséreltük nyomon követni a korszakfogalom e kiszélesedő elterjedésének egyes állomásait. A nehezen referencializálható metaforából (Olson) előbb egy konkrét művészi „ellen’-mozgalom jelölőjévé vált (Fiedler és Sontag), majd nemzetközi értelem
