Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ dern művek a modernizmus szövegeivel ellentétben nem (rejtett) jelentésekre utalnak, így ellenszegülnek az értelmezésnek, befogadásukat közvetlenség jellemzi. Fiedler és Sontag a hatvanas évek amerikai ellenkultúrájának művészetét próbálja kanonizálni és leírni a posztmodern terminussal. Megállapításaik jelentős része a mára posztmodern irodalomként meghatározhat korpuszra nem alkalmazható, és bár téziseik jelen vannak a kortárs vitákban is, az irodalomtörténeti gyakorlatban nem bizonyultak használhatónak. Utólag tekintve túlságosan is szoros kapcsolatot mutatnak a korszak intellektuális, politikai és szexuális felszabadulást hirdető mozgalmaival. Ugyanakkor a „gépkorszak” hagyományos esztétista elutasításával szembehelyezett affirmá- ció a korszak tartós jellemzőjének bizonyult. Hasonlóképpen a posztmodern diszkurzus máig elfogadott, fontos jellegzetessége Sontag elképzelése a műfajhatárok feloldódásáról. Ha a művészet és tudomány eggyé olvadásáról nem is beszélhetünk, sok szerző gondolja úgy ma is, hogy a korszak irodalma és filozófiája nehezen választható szét. Linda Hutcheon a különféle általa posztmodernnek tartott mozgalmakat — dekonstrukció, feminizmus, fekete-, meleg- és posztkoloniális kritika — és az irodalmat kapcsolja össze. Ihab Hassan „parakritikája” is ilyen határátlépő szöveg kíván lenni. S valóban, számos posztmodern regény tartalmaz esszéjellegű részeket, így például egy kevésbé közismert példát említve Ronald Sukenick Long Talking Bad Conditions Blues című 1979-es „regényében” egyes megnyilatkozások a „fogyasztói társadalom” elidegenedett kapcsolatait kritizálják. E szövegrészek azonban nincsenek problémátlan viszonyban a szerzői szólammal, maga a cím egy zenei médium kontextusába helyezi a beszédet, melynek szomorú vagy kritikus hangvétele műfajsajátosság, és nem direkt kijelentés. Maga a szövegritmus, a szokatlan tördelés vagy a központozás hiánya az átlátszó szöveg illúzióját megtöri, nem tartható tehát fenn egynemű kritikai irányultság. Másrészt azért sem tartható a fenti határátlépés posztmodern sajátosságnak, hiszen nemcsak Borges műveire jellemző, hanem a regény egész történetében fontos szerepet kap. Fiedler egyébként a korszakváltások temporális logikájának egy jellemző példáját nyújtja. Az ő számára ugyanis a modernség — posztmodern időbeli szekvencialitása szinkron térbeli különbségeket is jelent, hiszen a modernséget Európával, a posztmodernt pedig az amerikai ellenkultúrával azonosítja.32 így a korszak retorikai szerkezetének két alapvető mozgása is jól példázható: az egyidejűleg, egymás mellett létező, tehát térben hozzáférhető normákat a korszak szelektálja, és két, egymást időben követő szakaszra osztja, majd ezt az időbeli sort vetíti ki egy immáron radikálisan leegyszerűsített térképzetté.33 az idő térbelivé válását egyébként a posztmodern számos teoretikusa tartja a korszak jellegzetességének, így például a hírneves baloldali esszéista, Fredric Jameson is. A térbelivé válás azonban nem könnyen értelmezhető metafora, és a lehetséges világok kapcsán térünk rá vissza. Fiedler és Sontag posztmodernjének társadalmi kontextusára egy évtizeddel később Richard Wasson hívta fel a figyelmet. A modernista hagyománnyal való szakítás közös e két elméletben, ám Wasson intellektuálisabb, filozófiai horizontú, és a korszakot az ontológiai kételyhez köti. Sőt, azt a fontos dogmát is felszámolja, hogy a posztmodern az
