Irodalmi Szemle, 2003
2003/4 - TALLÓZÓ - Palkó Gábor: „végtelen történet” (Vázlat az irodalmi posztmodernség korszakának értelmezéséhez) (tanulmány)
TALLÓZÓ szempont szervezte szövegek néhány évtized alatt elavultak, tulajdonképpen történeti érdekességek, a posztmodern tudat szerkezetébe nem épültek be. A korszakváltás aktív időszakában, a formáló, paradigmaalkotó művek létrejöttének idején, ezáltal hatástörténetük kezdőpontja körül született szövegek visszatekintve korszerűtlenebbnek bizonyulhatnak, mint az ezen „átmeneti” időszakot megelőző, a fordulatot inkább megjósló mint érzékelő, pontatlanabb korábbi elképzelések. Ezzel magyarázható Bertens megfigyelése, mely Olson és mások szempontjait korszerűbbnek látja az évtizeddel későbbi nézeteknél.29 Felvethetjük azt is, hogy míg a fenti költők szóhasználatának, és a posztmodern későbbi történetének összehangolása hangsúlyosan a visszatekintő múltalkotás tevékenységének következménye, addig a későbbi, mégis korszerűtlenebb szerzők már sokkal egyértelműbben „ugyanarról a posztmodernről” beszélnek, ha más aspektusból is. Ha formalizálni akarjuk tehát a két horizont viszonyát, a költőké még a cusanusi szempont megformálódása előtti aspektus, melyet a posztmodern korszak megszilárdulása saját előtörténetébe integrál, míg Howe és Levin már a cusanusi horizontból tekint a fordulatra, törvényszerűen leértékelődve a bekövetkező váltás után. (A jelenséget magyarázhatja az amerikai líra és próza fordulatának esetleges fáziskülönbsége is. Érdekes tény egyébként, hogy a korszaktudatot formáló kritikai szövegek döntően próza- centrikusak, a posztmodern irodalom sikerműfaja a regény — annál is izgalmasabb, hogy éppen ezt a műfajt tessékeli ki saját pop-art kánonjából L. Fiedler a híres Close the Gap esszében.)30 Howe érvelésében a társadalmi konvenciók szétesésével az irodalmi hagyomány elveszti orientáló erejét. A társadalom amorffá válik, a próza pedig az ebből adódó rossz érzést fejezi ki.31 A korszakváltás nolanusi aspektusának lokalizálásában az utólagosság szempontjából két olyan szerző vesz részt, akik immáron be is épültek az új korszak általuk kezdeményezett építményébe. Leslie Fiedler és Susan Sontag nem a modernség tapasztalatai felől értékelte (le) a posztmodern formálódó irodalmi jelenségét, sokkal inkább annak elkülönítésére tett kísérletet. A korszakfordulóra tehát immár nolanusi szempontból tekintve a diskurzus új rendjének kiépítését kezdeményezték és kezdték meg. Leslie Fiedler amerikai kritikus 1965-ben Howe-val egyetértésben a hagyomány összeomlásaként tekint saját korára, Fiedler azonban ezt a feltételezett diszkontinuitást pozitívan értékeli. A jelenséget hasonlóképpen azonosítják, de nyoma sincs a korábbi rossz érzésnek. Sőt Fiedler, majd Susan Sontag hangütését Bertens az „ünneplő” jelzővel illeti. Ez a posztmodernségkép máig jelen van a korszak diskurzusában, főbb jellemzői az anti-intellektuális közvetlenség, az elit- és komolyságellenes- ség. Fiedler az elit- és tömegkultúra közötti szakadék bezárást várja az új művészettől, irodalom alatti műfajok integrálását említi (sci-fi, western, pornográfia). A posztmodern szerinte nemcsak rombol, hanem teremt is, nem totalizáló, nem modernista mítoszokat hoz létre (idézett eszzéjének utolsó része tulajdonképpen társadalmi utópiába vált át). A fenti elemek mindegyike részévé vált a korszak önképének. Míg azonban a műfajok keveredése konszenzusértékűnek tekinthető, addig a tömegeket megszólító művészet megítélése nem egyértelmű, az új mítoszok megalkotása pedig egyes elemzők szerint a posztmodern egyik „irányzatának” sajátja. Sontag szerint a posztmo
