Irodalmi Szemle, 2003

2003/9 - SZÍNHÁZI ÉLET - J uhász Dósa János: S mit hoz a jövő?

S mit hoz a jövő?

veszi. Az Ibusár a kortárs magyar drámairodalom egyik maradandó darabja, a- mely ugyan a volt rendszerben hivatott megtörténni, de ezeken a világvégi településeken úgyis megállt az idő. Sárbogárdi Jolán álmodik, az operett megelevenedik, benne önmagával és ismerőseivel. Telihay szétválasztja a két réteget, csak néha akad egy-egy pillanat, amikor összemosódnak a figurák. Kár, hogy itt is meg akarja mutatni, hogy mennyire gyűlöli az operettet és megcsinálja a paródia paródiáját, így az operettjelenetek színtelenebbek a kelleténél. Molnár Xéniát az Isten is Sárbogárdi Jolán alteregójaként teremtette meg, s a palóctrió (Varsányi Mari és Fabó Tibor társaságában) frenetikus teljesítményt nyújt, a néző teljesen zavarban van. Az ő játékuk mellett meg kell említeni Horváth Sándor hang nélküli Jénai Pálját, aki egy hang nélkül hoz teljes figurát. Az előadás Kisvárdán közönségdíjat kap. A legnagyobb vitát kétségkívül a Szentivánéji álom c. előadás váltja ki, amelyet az a Forgács Péter rendez, akiért a legjobb budapesti és vidéki színházak versengenek manapság. Forgács csak kiindulópontként kezeli Shakespeare-t, saját á- lomvilágát húzza rá a darabra, amely igen izgalmas, de igen nehezen befogadható. Ebben az előadásban is a fiatalok kapnak lehetőséget, s valahol itt telik be a pohár a régi gárdánál (értem ez alatt a közönséget és a színészeket is). Történik ez annak ellenére, hogy a szakma nagy lelkesedéssel fogadja az előadást. De itt hangzik el az a vélemény is, hogy amíg egy vezető színész nyolc-tízezer koronát keres havonta, addig egy díszlet ne kerüljön többmillió koronába, mint történt ez a Szentivánéji álomnál. S ráadásul a díszlet miatt költöztethetetlen az előadás.

Martin Huba vállalta el Spiró György Imposztor c. darabjának a megrendezését. Ennek a hőse hasonlóan Sárbogárdi Jolánéhoz, szintén regény alakjában látta meg a napvilágot, s egyik kalandját emelte át Spiró a színdarabba. A színdarab a nyolcvanas évek elején készült Major Tamás részére. Major mint a hatalomból kikopott megöregedett színész, kísértetiesen hasonlított Boguslawskira, s ezért kétséges volt, hogy elvállalja-e a szerepet. Elvállalta, s ez az előadás lett az akkoriban alakult Katona József Színház egyik mérföldköves előadása. Sokáig nem játszották, míg az idén egy újabb, de ebben az esetben nagyhatalmú színigazgató kapta meg a szerepet Jordán Tamás személyében, aki nem saját színházában, a Nemzetiben, hanem Pécsett játszotta el Brezsnyev korabeli díszletben. Komáromban nem találták meg hozzá a megfelelő színészt, bár pontosabb úgy, hogy nem akarták megtalálni. így aztán egy nézhető, de nem túl fontos előadás született, amelyen Martin Huba biztos kézzel zongorázott végig, de a katarzis elmaradt. Nagy kár, mert nem akármilyen lehetőséget mulasztott el a színház. Bár, mint néhány bekezdéssel feljebb írtam, ki tudja, mit hoz még a jövő. Az ünnepi évad Csehovval kezdődött, akit sok-sok éve nem játszottak Komáromban, holott nincs nála aktuálisabb szerző. Telihay nagyon szereti Csehovot (nagy sikerrel rendezte meg a Platonovot és az Ivanovot is), s itt, ebben az előadásban Csehov segítségével vallhatott a művészeti hivatásról, a generációs kérdésekről, a falu-város viszonyáról. Telihay nem akar döntőbíró lenni, nem teszi le a voksát se a haladó irányzatokat