Irodalmi Szemle, 2003
2003/9 - NEGYVENÖT ÉVES AZ IRODALMI SZEMLE - Végh Péter: Éjféli Capriccio, Láthatatlan jelenlét (A túlélő naplója) (novella)
Éjféli Capriccio ment, ott visszerek támadtak. Már az egész testét behálózták. Mindene sajgott és viszketett. Az orvos ilyet még nem látott, hogy valakinek a hasa és a háta is tele legyen visszérrel. - Mivel terhelte meg magát ennyire, asszonyom? - Csak a gyerek, doktor úr. Remélem nincs baja? - Ne aggódjon, a magzat jól van, előbb hallgattam meg a szívét a sztetoszkóppal. - Akkor nem egy bogár volt? - Nem, egy kissé hideg a műszer, csak pár perce érkeztem. Az előbb sárga port szórtam a testére, az majd segít. - Miféle port? — A viszketésre. — Honnan tudja, hogy viszketek, ha nem is mondtam? Ezen kissé elcsodálkozott. Arra sem emlékezett, hogy mikor jött a doki. - A házinéni hívatott, azt mondta, nagyon sürgős. Ezért rohantam annyira. Látja, ezért van rajtam ez a finom selyem háziköntös. Tapintsa csak meg, ugye milyen selymes, puha?! - Igen, csakugyan. S ekkor a doki egy hanyag mozdulattal, melyet egy bikaviador is megirigyelt volna, ledobta magáról a köpenyt, és bebújt Mangi mellé az ágyba. - Doktor úr, kérem, megfogná azt a csúnya bogarat?! Nem hagy aludni. De kérem vigyázzon a pocakomra, a szemölcsömet meg nehogy bogárnak nézze! A doki hideg keze ide-oda csúszkált a testén, mint egy tükörsima jégpályán. Hol itt, hol ott érezte. Egyszer a nyakán, majd a hónalja alatt suhant el, végül a mellei körül piruettezett. A combjain jéghideg sítalpakként siklott végig. - Megvan, szólt valaki a takaró alól. - Mi van meg? - Hát a bogár. - Zöld? - A dehogy, kék. - Zöld, én láttam! - Mondom, hogy kék. Erre Mangi benézett a takaró alá. Látta, amint Miki vigyorgó arccal a fogát keféli egy kék fogkefével. - Hát te mit keresel itt? Hol a doki? - Miféle doki? - Az, aki a bogarat kereste, ami annyira izgatott. — Én nem tudok semmiféle bogárról. A doki, ha jól emlékszem egy hete volt itt legutóbb. Csak megmosom a fogam, máris megyek. Miki kimászott a takaró alól. A pasztától habzott a szája. így akarta őt megcsókolni. Ne, így ne! Előbb mosakodj meg! Miki eltűnt a fürdőszobában... Mangi teste tűzforró lett, mint egy katlan. Belül egyre erősödött a fájdalma. Érezte, hogy megmozdul méhében a magzat, és elindul. A húrként megfeszülő izmok egyre kijjebb tolták. - Mi ez? Még nincs itt az ideje! Miki! Doki! Lili néni! Segítség! A csöppség tompán huppant ki a vértócsás lepedőre. Megnézte. Látta, hogy nincsen semmi emberformája! Csupán egy húscafat. A placenta furcsa toboztermése. Ez rettenetes! Elment a magzatom! Uram, segíts! Hol a fenében vagytok? Hát senki sem segít rajtam?! Ekkor felébredt. A teste verejtékben fürdött, csupa lucsok volt. Az első, ami az eszébe jutott, a gyerek volt. Megtapogatta a hasát. Szép nagy ívben gömbölyö- dött, mint egy görögdinnye. Bekapcsolta az éjjeli lámpát, ledobta testéről a takarót, és a nyakába húzta a hálóingét. A vérnek semmi nyoma. Hófehér, finom hajszálerekkel beszőtt combjai közt a lepedőn egy csúnya szarvasbogár mászott. Fekete volt, mint az éj.
